Porta
A nagybátyám, Gyuszi,
meglátogatott néha hétköznap délután,
ültünk a porta padján, nagy buli
nem volt, csak sután
beszélgettünk, ahogy ilyenkor szoktak,
és hol máshol, mint Budán,
a gyermekszanatórium előtt, míg korhadt
körülöttem a gyerekkor,
és egy korszak,
de ezt ekkor
még nem sejtettem. Fali gyíkok
surrantak, és vörösbegy szólt,
mintha tudták volna a titkot,
ami az élethez kell.
Aztán a nagybátyám elköszönt. „Nincs ok,
szomorkodni” – mondta, de már nem emelt fel,
s én nem kértem, hogy „Maradj még, légyszi!”
Aztán vissza a szanatóriumba, még egyszer,
tudva, hogy a szüleim nem jöhetnek a hétvégi
látogatásig, mert olyan messze laknak,
hová nem lát el a régi
kórtermi ablak,
de hazaengednek,
majdcsak…
Hány év telt el? Azóta üres lett
az egész szanatórium.
A gyerekek elmentek,
és lassan felnőttek, túl vannak már pár szitun.
Betegekből látogatókká avanzsáltak,
és nincs idejük azon a hajdani lányon vagy fiún
gondolkozni, akik voltak, azoknak, akikké váltak.
Nincs már az udvaron pingpong,
nem kell semmit őriznie a portásnak,
csak az üresség harangja, amint kong,
s kerülgetjük az örvényeket,
míg az idővel úszunk szinkront,
ameddig lehet.
Hangulatjavító
A kacagógerléknek nem kellett
hangulatjavító,
és ősszel, ha hűvösebb lett,
a tarajosgőték a víz ó-
vó méhéből a szárazföldre
merészkedtek ösztönükben bízó
reménnyel. A macskák körme
egér után kapdosott.
Minden össze volt mindennel kötve,
ahogy az előttünk lévő korok
a miénkkel. A dédmamám
még szoros
kendőt viselt, és akkor élt, amikor még nem volt vidám
a csipkés szélű fotókon senki sem:
csak a szemük mosolyog és kezük a Biblián
pihen.
