(reflexió: egy, 2002)
csendben, ahogy a pókok szipognak,
és lassan, ahogyan a szurok csepeg,
lehámlik rólam néhány évtized.
csodálkozni tanulok újra.
íme, a kamasz, a páncél nélküli felhő.
feltöltődik belé a szerelem,
visszatöltődik a lélek,
amiket halak és madarak közé vetett
valaha. s amiket a szőke folyó
messzire magával sodort.
halántéka mögött vihar éled,
körülötte reped a vakolat,
remeg a redőny,
visszafele égnek a tüzek,
forrásuk felé folynak a folyók,
izmai megfeszülnek,
ágyékát vér önti el.
nézem a sirályokat
a szokatlan fényben
lépteim alatt elindul a híd
hasadni kezd a hajnal
s árnyékomat valahol
megborzolja a hideg szél
csendben, ahogy a pipacsok álmodnak
és lassan, ahogyan üstökös vonul,
kifakad benned egy rügy,
majd virágba borul.
karnyújtásnyira voltál sokáig,
most szimfóniát zúgsz sejtjeimben.
míg alszol, porszemet ejtek rád
a mennyezetről. végig gurul
hátad tízezer pihéjén,
majd végigszalad tested minden ívén.
ne ébredj, csak engedj be álmodba.
mint akit hívtál halak, madarak,
szőke hullámok közül.
ébredéskor törölj tenyeredbe szemedből.
és köldöködben gyűjts. össze.
