És ezt is meg kellene már írni; olyan, mint valami penzum, halogatja folyton az ember. De attól még nem múlik el. Kényszere ott bujkál továbbra is, és újra szólít. Éppen erről van szó: a háttérben jelen lévő, kérlelhetetlen figyelemről.
Mindenki ismeri, mindenki hallott róla. Mindenkinek megjelent már, legalább egyszer, a képernyőjén. Szolid kis felirat, fehér keretben. Most is itt van, tessék: különös, csak a drótisten rendének avatott papjai által ismert hálózati műnyelven közli, hogy most éppen ezt és ezt teszi. Ő a Távoli Számítógép.
Ne is foglalkozz vele. Csöndben, a háttérben – eldolgozgat. Folytasd csak a munkádat, nyugtat meg. És te, mit is tehetnél, folytatod: jegyzetelsz, vagy csak úgy olvasol tovább valamit a zárt télikertre nyíló, nagy könyvtári üvegablak előtt. Tovább böngészgetsz a lelkek, újságcikkek, háborús beszámolók hálójának tengerén; de fesztelenségedben már van valami mímelt. Könnyedséged, ahogy pötyögteted a billentyűket tovább, már csak megjátszott. Hogyne, hiszen lebuktál.
Eddig is sejtetted, hogy van. Azt is, hogy figyel rád. Hogy tud rólad, hogy cselekedeteidet följegyzi. Mit följegyzi, osztályozza! Megítéli és beosztja valahová, tízmilliárd és tízmilliárd információt egy könnyeden eltároló, titokzatos rendszerbe. Felnyitja, egyetlen rutinos mozdulattal, mint borsót fejtő anyóka, vágyaid legtitkosabb rétegét. S mint borsószemek, gurulnak ki a napfényre a logikai láncukat vesztett elemek, csupasz gondolatok. Hopp, itt az egyik: kikapja a többi közül, s besüllyeszti milliónyi processzora közé, mint anyóka a fésűt, ezerráncú szoknyája zugába. Csak ő tudja, hová.
No, hát ezért vagy nyugtalan; ezért bámulod megjátszott közönnyel a képernyőn azt a helyet, ahol egy másodpercre – vagy öt másodpercre, vagy kettő egész nullahetvenöt másodpercre, ami egy felfoghatatlan rendszer perverz időszámításának alapegysége – felbukkant a távoli számítógép kis, keretes üzenete. Hogy nyugodj meg. Ő dolgozik a háttérben a problémán.
De hát milyen problémán? Fogalmad sem volt, hogy bármilyen probléma merült volna fel, akár veled, akár ezzel a nyomorult számítógéppel kapcsolatban. Délelőtt, a könyvtárba jövet, még leadtad azt a reményt keltő számlát; majdnem vidám voltál, de aztán más számlák, bizonyos kifizetendők jutottak eszedbe, s ezért úgy láttad, fekete-fehérre festették a piros trolibuszt s a város fölött mindig piszkoskék eget. Érezted, ahogy megbillen ez a libikóka, a világ érzékeny egyensúlya, hogyne. Mégis, egész önfeledten leültél, hogy végre felhalmozz néhány könyvet, folyóiratot, s ezekkel felvértezve nekiláss a feladatodnak. S akkor kiderül, hogy nem dolgozol, hanem dolgozhatsz; nem ülsz itt hanem ülhetsz; s mindezt csak addig, amíg a probléma lehetővé teszi.
S már dolgoznak rajta. Te csak folytasd nyugodtan a munkát. Vajon ki lehet, aki dolgozik a te problémádon? Ki ül a távoli számítógép előtt? Torzonborz, dús szakállú férfi lehet. Szemüveges. És a szemüvege lencséjén csillog, visszaverődik a képernyő. Egy olyan monitor, melynek a tartalmába te soha bele nem tekinthetsz. Nem, inkább egy éretlennek tűnő, rágógumit csócsáló, strandpapucsos fiatalember lehet, aki csak úgy beviszi az adatokat, végrehajtja a programot, de semmit nem ért az egészből, és köszöni szépen, semmit nem is akar érteni. Csak megjátssza, hogy lazán dolgozgat, hiszen borzasztóan kell figyelnie. Elég ugyanis, ha megbabrál valaki egy ilyen távoli számítógépen egy billentyűsort, és leáll a szíved, itt a monitor előtt. Beír a távoli számítógép gazdája, vagy aki működteti, egy parancsot, és felsír az addig levegőért kapkodó kisbaba. Egy mozdulat az egérrel, és megbillen az utasszállító gép, több száz emberrel a fedélzetén.
Rendben, végül is kell, hogy legyen egy ilyen rendszer. Ugye, ha most is üzent, akkor nemcsak kell lennie, hanem van is valahol. Hol lehet? Vajon merre, a világ mely pontján rejtőzhet az a Távoli Számítógép?
Pálmákkal és cserjékkel dúsan beültetett, hosszú üvegház, mélyén egy kis fülkével. A fülke légkondicionált, de a benne ülő emberről így is szakad a víz. Oké, és miért dolgozzon ilyen melegben? Barátságtalan kis kunyhó lehet inkább egy irdatlan pusztaság mélyén. A környék egyetlen magasabb épülete a vasútállomás. A vonat csak ritkán jön el idáig. A bakter nehézkesen, fújtatva közeleg a kalyiba felé. Eltekergett tyúkja után eredt és látszik, hogy nem szívesen jön erre. Önkéntelenül is benéz az ablakon, és egy másodpercig rálát a monitorra. Te vagy éppen a képernyőn, ahogy a könyvtárban laptopod felé görnyedsz.
Meghökkenve bámul maga elé, ahogy fejét rázva tovább megy, a tik után kurjongatva. Aztán legyint, megáll egy pillanatra, és kiköp. Olyasmit dörmög, hogy hát ez is csak munka, ezt is el kell végeznie valakinek. De azért visszafelé óvakodva, immár a tollas jószággal a hóna alatt, már elkerüli az épületet. Biztos, ami biztos…
Holott tudjuk, hogy a távoli számítógép az északi sarkkörön túl helyezkedik el, egy mágneses mezőn, egy titokzatos skandináv országban. Nem is „egy” mezőn, hanem „a” mágneses mezőn, ott van a távoli számítógép. A fémes fűszálak jellegzetes búgással hajladoznak, miközben a kis, törékeny, idős asszonyka odacsoszog a mező kellős közepén elhelyezett mágneses asztalkához, ahol a távoli számítógép monitora villog.
Leül a mágneses székre elegáns, fehér köpenyében. Egyik kezében nagy bögrényi, igazi, híg skandináv kávét tart, amit aztán kényelmes mozdulattal a mezőt szinte bevilágítóan fehér asztalra helyez. Beüt egy számot – igen, ezek a te kódjaid. Felismered a születési éved, a hó, a nap számjegyeit, és még azt a bizonyos azonosítót is (ezek meg honnan tudják?) Az asszony a képernyőt bámulja, hogy mit ír ki erre. Elolvassa és gondterhelten csóválja a fejét. Gyorsan küld valakinek egy üzenetet. Azt az utasítást kapja, hogy ez az infó rólad nem egészen biztos: számoljon csak utána. Ekkor jelenik meg a monitorodon az üzenet. A háttérben dolgoznak a problémán, ne is foglalkozz vele.
De tényleg – hol van valójában az a távoli számítógép? Gyanakodva nézel körül. Akár itt, a könyvtárban is lehet. Tessék, ott fönn, a galérián, az a másik laptopos, a mérnök kinézetű. Éppen téged figyel!
Ránézel, sunyi oldalpillantással. Aztán mindketten visszahajoltok az előttetek világító monitor kékes homályába. Nyugodtan folytatjátok a munkát. Mintha mi sem történt volna.
