Palotai Borisnak van egy Keserű mandula című regénye, mely egy fiatalasszonyról szól, akinek ártatlanul tartóztatják le a férjét négy évre az ötvenes években. Akit letartóztatnak, és nem lehet sem látogatni, sem hírt kapni felőle, az olyan, mint aki meghalt. Hosszú, tengerentúli útra indul, egzotikus vagy inkább jéghideg, komor tájakra, akár Bene Zoltán utópisztikus, a jövőben játszódó regényében, a Sarki fény címűben.

Bene Zoltán másik regénye, a Mandola nem csak a címében hajaz Palotai Boris egykori regényére, hiszen Bene műve is a közelmúltat (Palotai Borisnak akkor, mikor a könyvét írta, a Rákosi-korszak volt a közelmúlt) idézi, pontosabban hol az 1992 és 1995, hol pedig a 2015 és 2019 közötti éveket, és az írónő művéhez hasonlóan szerepel benne egy négy-, illetve négy és fél évnyi, börtönre hasonlító eltűnés.

A nő tűnik el itt, az egyetlen, az igazi szerelem, a kissé kancsal, ám tökéletes alakkal megáldott Mandola, akit nővére mandulaműtétje miatt neveztek el így a szülei, ezzel a furcsa, izgalmas névvel.

A főhős Csónakos Csaba, a regényben csupán P., mert a Pál utcai fiúkban Csónakost Papuskámnak hívták a többiek, így már gyerekkorában ráragadt, később ebből Papus lett, majd „P.-re redukálódott”. P. a regény végéig keresi a szerelmét, s közben néha teljesen hétköznapi, máskor meg szürreális kalandok esnek meg vele a rövid, önmagukban is sokszor megálló, novellaként olvasható fejezetekben. Egyszer nyár közepén hó esik, máskor P. ébren álmodik (vagy álmában van ébren), kényszerleszállást szenved el egy utasszállító repülővel valahol a Kaukázus tövében, sétálni indul, ám amikor vissza akar térni a géphez, az egyre messzebb kerül tőle.

Ez a világ ilyen szürreális, vagy egyszerre élünk ilyen elvadult és szürreális világokban, párhuzamosan, és soha nem tudjuk, mikor és hol bukkanunk fel belőlük, mondja, kérdezi Bene Zoltán, aki számára amúgy is kedvelt ez a téma, a már említett Sarki fény című kisregény alapötlete is erre a tézisre, vagyis a párhuzamos világok ötletére épül.

Hiszen még a Művész kávézó című írásban leírt, teljesen mindennapinak számító beszélgetés is olyan, mintha nem ezen a bolygón folytatnák a szereplők, a Leépítés című kollégiumi szerelmi történet végén elindul a NATO hadművelete a délszláv háborúban, a horgászni induló P. nagylábujját leharapja egy aligátorteknős (érdekes, hogy egy másik író, Oberczián Géza A küldöttek című regényében is egy aligátor harapja le az egyik szereplő lábujját!).

Semmi sem az, aminek látszik, mondja Bene, de ezt a közhelyet sem didaktikusan csempészi bele a műbe, hanem csak úgy, szinte mellékesen elmesélve, akár az a kis bagoly – halálmadár! –, amelyik gyakorta odaszáll P. merengéseinek színhelyére, a vízparti pad támlájára.

Közhely, hogy valakinek kiforrott a stílusa, hogy igazán beérett, mint valami alma, amit meg lehet enni, de Bene regénye mégiscsak olyan, mint egy szonettkoszorú, melyben a szerző minden versszakban meglepő újdonsággal szolgál, de úgy, hogy állandóan visszatér az alaptémához. Az alaptéma a szerelem, pontosabban a szerelem tárgyának (ez is milyen furcsa szó, hiszen éppen ellenkezőleg, nem tárgyról van itt szó, hanem igazi, mély emberi kapcsolatról) elveszítése, egy atomjaira széthullott világban, ahol a kisvárosi lét (amennyiben Szeged kisvárosnak nevezhető) mégiscsak ad valamiféle otthonosságot az embernek. Ha már biztonságot nem is. Bene mindig ide lyukad ki, még legpesszimistább műveiben is, legelkallódottabb szereplői is ezt gondolják, ezt vallják. „Megkönnyebbült, amikor a népes belvárosi utcákra, terekre érkezett. Lődörgött erre-arra, hagyta, hadd vezesse a testében fölgyülemlett rutin, a gének emlékezete…” – írja regénye végén P.-ről. Mert P. az igazi főhőse a lazán összefüggő történeteknek, a novelláknak, amelyekből a végére kikerekedik a rendszerváltás utáni évtizedek egyfajta látlelete is. És akkor még mindig nem mondtuk el, mi történt Mandolával.