Írástudó lévén kineveztek századírnoknak. Bár ne tették volna. Ezt mindkét fél felől nézve is mondhatom. Bár amíg nem történik meg a dolog, addig nem lehet tudni, hova fut ki. Utólag mindig okos az ember. Örül vagy nem örül, mellét veri, meaculpázik. Hamut szórna a fejére, ha volna hamu. A pokolba kívánja ezt az egész hóbelevancot. Örömében kávéskanállal meregeti ki a tengert, vagy búnak ereszti a fejét, mintha az a fej kimondottan arra való volna. Katonáéknál a fej nemkívánatos testrész, gondolkodni lehet vele, ami bizony veszélyes dolog.

Századírnoknak lenni éppúgy kiváltság, mint kitolás. Élvez némi védettséget, ennek ára viszont az, hogy mindig szem előtt van, és szem előtt lenni bizony nemigen jó, számontartják a ráncaidat, a bibéidet, legtitkosabb szavaidat. A századparancsnoktól csak egy ajtó választott el – amúgy egy egész világ – , hallottam, ahogy reggel, mielőtt leül az asztalához, kéjesen kinyújtózkodik, és nagyokat durrant. Néha hangos rövideket, máskor istentelenül hosszút, hogy alig ér a végére. Napjában többször is rám nyitotta az ajtót, hol ezt, hol azt parancsolva, láthatóan élvezte a parancsolgatást. Mosolyogva nézett rám aranykeretes szemüvege mögül. Mikor a legmérgesebb volt, akkor volt a legszélesebb a mosolya, szinte lecsorgott pufók arcáról. Hamutartója mindig teli volt jó kövér csikkekkel, azokat szívtam tovább, amikor rászorultam, és mindig rá voltam szorulva, hamar elfüstölte az ember kis zsoldocskáját, és a kantinban príma sört lehetett kapni. De ehhez már némi szülői segítség is kellett, ami a levélborítékban küldött veres bankó (százas) képében mutatkozott meg. Mentek haza a panaszkodó levelek, és az anyai szívet megindítani nem olyan nehéz.

Egy írnok írjon ugyebár. Kaptam egy negyvenlapos, minden oldalán kincstári pecséttel ellátott füzetet. Írtam. Nem azt, amiért rendelkezésemre bocsátották a füzetet. Verseket. A váratlanul kapott lehetőség versírásra ösztökélt. Elég hosszú ideje hurcoltam magamban egy verscsírát, ami szárba szökkenni kívánkozott. És ki is voltam éhezve az írásra, egy fél éve már, hogy egy sort sem írtam, ugyanis nagy trauma ért. Elkallódott a versesfüzetem, amely szerelmes versekkel volt tele, és amit szerelmemnek, Zsuzsinak adtam kölcsön. Szívesen adtam, hiszen valamennyi poéma róla és hozzá íródott. Ebből legalább megtudja, mennyire szeretem őt. Eltelt néhány hónap, kérdeztem tőle, tetszettek-e. Tetszettek, mondta, tovább is adtam barátnőmnek, Marikának, majd ő adja vissza neked. Marika egy másik barátnőnek, Katinak adta tovább, Kati pedig a srácának, akinek sajnos nem tudta a nevét, csak annyit tudott róla, hogy úgy néz ki, mint Alain Delon. Delon nem került elő, eltűnt Kati rúzsának nyomával az arcán és az én versesfüzetemmel. Ez annyira megviselt, hogy képtelen voltam újra verset írni, a múzsa képletesen és valóságosan is nagy ívben elkerült. Lelkifurdalása támadhatott. Bár gyanú ébredt bennem, hogy nem is olvasta szívszaggató rímeimet. Úgy hiányzott neki a költészet, mint kecskének a kés.

Szóval jöttek a versek. Mintha egy gát szakadt volna át bennem, áradtak a szép szavak. Ámor és Erato lapult meg a lepecsételt lapok között. Kizárólag erotikus versek bújtak elő tollamból. Vágyálmok, képzelgések öltöttek testet a kockás lapokon. Örökké nők után ácsingóztunk, minden reggel „sátor alatt” ébredtünk. Tagadhatatlan, minden katona Onan gyermeke, de mi aligha hagytuk volna ki a megözvegyült sógornőt. Széplelkű rajvezetőmnek nagyon megtetszett az egyik, meglehetősen szókimondó vers, amelyben néven neveztetnek a nemi szervek, lemásolta hát, és kirakta a faliújságra. Nagy sikert aratott, mondhatom. Híre ment a dolognak, még más századoktól is jöttek verset olvasni. Egy idő után női akt került a vers mellé, amit valamelyik magazinból vágott ki valaki. Egy csapásra népszerű lettem, csak a prűd századparancsnoknak nem tetszett a dolog. Pornózunk, pornózunk, nézett rám avval a szörnyű mosolyával aranykeretes szemüvege mögül. Ami nem ígért sok jót.

Mint írnok, én állítottam ki a szabadságos és eltávozási papírokat. Mivel igen rég voltam már otthon, kiállítottam egyet magamnak is, alákanyarítottam a százados elvtárs becses nevét, egész jól sikerült egyébként, de a katonaságnál semmi sem maradhat titokban, kiderült ez is, lebuktam, amikor éppen távozni készültem a laktanyából. A századparancsnok hadbírósággal fenyegetőzött, így okirat-hamisítás, úgy csalás, mit merészel egy közlegény?! Hála az égnek, mégsem kerültem futkosóra, de egy évig nem mehettem szabadságra, sőt, a laktanyát sem hagyhattam el, bent penészedtem, laktanyafogságra ítéltek. A század fekete báránya lettem. A tisztek úgy néztek rám, mintha én feszítettem volna keresztre a Megváltót.

Kora hajnalban ébresztett a napos, öltözz gyorsan, vár az autó. Az autóban tudtam meg a szolgálatvezetőtől, hogy Z-be helyeztek írnoknak, ugyanis az ottani vegyvédelmi század írnoka begolyózott. Korábban is közölhették volna velem, morogtam, hogy felkészültem volna, se cigarettám, se pénzem, se semmim. Pofa be, förmedt rám kappanhangján az őrmester. Álmosan, duzzogva bámultam ki a párás ablakon, a dombok fölött vörösen gömbölyödött a kelő nap. A bauxitot szállító teherautók eléggé megviselték az utat, jókora kátyúkon zötykölődtünk, néha majd elharaptam a nyelvemet. Pedig meg se mozdítottam, szótlanul ültünk egymás mellett, az őrmester, a sofőr és én, az áldozat. Nyugtalan voltam, vajon mi vár rám Z-ben?

A század körlete tök üres volt. Mint az ügyeletes tiszttől megtudtam, a század valahol gyakorlaton van, egy hétig oda lesznek.

Na, szép! Itt állok egy szál egyedül, egy harapás kenyér, egy szál cigaretta nélkül. A zsebem üres, a kantinba nem mehetek.

Nincs ismerősöm, akitől segítséget kérhetnék. Úgy éreztem magam, mintha egy lakatlan szigeten volnék. Aztán jött valaki értem, egy hozzám hasonló kiskatona, akinek azt parancsolták, vezessen a vegyvédelmi század irodájába. Tőle lejmoltam egy cigarettát, jólelkű, pattanásos arcú, szőke fiú volt.

Az iroda egy kétemeletes, szürke épület első emeletén volt. A szűk helyiségben két tiszt tartózkodott, egy őrnagy és egy százados. Az őrnagy szálfatermetű, snájdig férfi, a hadosztály vegyvédelmi parancsnoka, akit látásból ismertem, járt nálunk néhányszor U-ban, a százados egy kövérkés, szelíd ember, már erősen kopaszodott, úgy ötven körül járhatott, ő volt a századparancsnok. Nem értettem, miért nincs a századával a gyakorlaton. Itt volt hát, teljesíteni kellett a parancsait, amit kérésként, szinte röstellkedve közölt velem. Kezembe nyomott egy megcímzett borítékot, vinném el a postára, itt van a közelben, könnyen odatalálok. Hát nem találtam, bizony eltévedtem a sok egyforma ház között, egy környékbeli nénike segített rajtam, akinek a fia szintén katona volt valahol északon, ahonnét én kerültem ide. Kézen fogva kísért el a laktanya kapujáig, a levelet is átvette tőlem, hogy majd feladja. Így nem kellett hazudnom a századosnak, hogy feladtam a levelét, mert közvetett módon ugyan, de föladtam, mint már-már a reményt is, hogy valaha visszajutok a laktanyába. Ezután egy kimutatás lemásolását bízta rám, ő pedig elment megtekinteni a gyakorlatozó alakulatát. Este jövök, kérem, addigra meglegyen. Utána jutott eszembe, hogy megmondjam neki, se tollam, se ceruzám, ezt akkor közöltem vele, amikor számonkérte a feladat teljesítését. Dühösen nézett rám, vagy inkább szomorúan, mint az apa, akinek fia rossz fát tett a tűzre. Néhány ejnye-bejnyével megúsztam. Nem egy echte katona volt, ellentétben az őrnaggyal, aki egy leszakadt gomb felvarrását parancsolta nekem. Megoldhatatlan feladatnak tűnt, hiszen a varrókészletem más egyébbel együtt U-ban maradt. Tű és cérna nélkül pedig nehéz gombot fölvarrni. A felvarrandó gomb félgömb alakú, a hátoldalán kis fülecske, azon át kell befűzni a cérnát, de cérna nem volt. Fogtam a gombot, beillesztettem a gomblyukba, és egy gyufaszálat helyeztem a fülecskébe, így rögzítve volt a gomb, igaz, csak ideiglenesen. Ez akkor derült ki meglehetősen drámai módon, amikor az őrnagy jelentést tett a tábornoknak, és tisztelgésre emelte karját. A gyufaszál eltört, a gomb lepottyant az őrnagy és a tábornok közé. Skandalum. Gondolom, hogy érezhette magát az őrnagy. Az a minimum, hogy lehordott a sárga földig. Üvöltött, olyan piros lett az arca, mint a sparhelt platnija télen, nagy hidegek idején.

Hideg idők jártak már. Nyolcra, amikorra megjött a két tiszt, a százados mindennap, az őrnagy csak néha, be kellett fűteni a kályhába. A bekészített gyújtós az istennek se akart meggyulladni. Gondoltam hát egyet, fogtam egy vegyvédelmi köpenyt, begyömöszöltem a kályhába, és meggyújtottam. Ez bezzeg égett, gyorsan és nagy lánggal, büdös fekete füstöt okádva. Korom lepte be a falakat és bútorokat, a füstben majdnem megfulladtam, hagytam hát csapot-papot, kiszaladtam a folyosóra, és le az épület elé, mert benn nem lehetett megmaradni. Az egész szintet ki kellett üríteni. Már sokan ott toporogtak a bejárat előtt. Kihívták a tűzoltókat. Megérkezett a százados is, megállt mellettem, mi a szent szart csinált már megint, nézett rám keservesen, mint Krisztus a kereszten.

Másnap reggel már régi jó ismerősöm, K. százados mosolygott rám aranykeretes szemüvege mögül. Megjött, F. elvtárs, hogy már megint minket boldogítson. Mi tagadás, otthon éreztem magam, jókedvűen szívtam a Susu barátomtól kapott cigarettát. Este már együtt söröztünk a kantinban, megbámultuk a kantinosnő lányának sokat ígérő halmocskáit a kigombolódott  blúz alatt. Katonai életem visszatért a régi kerékvágásba. Görbe volt ez a kerékvágás, mint az ökörhugyozás.