Diákként és tanárként úgy tapasztaltam, hogy a legértékesebb hónapjaim a nyarak. Minden nyárnak sajátos ragyogása van. S e ragyogást jórészt a nyár olvasmányai adják. Általában egy nyár, egy könyv. Különös nyár volt a mostani. Szép nyaram volt. Csodálatos antológia aranyozta be. Minden egyes darabjának sugallója a Creator Spiritus, a Teremtő Lélek, ihletője pedig Kalkuttai Szent Teréz. Minden műfaj képviseltette benne magát: vers, próza, dráma, és mind csupa remekmű. Nem igazán lényeges, de azért leírom: a szerzők kilencven százaléka Kossuth-díjas. Az antológia címe, A sötétség napsugara, Borbély Szilárdnak a Kalkuttai Szent Terézt megidéző, A Vonaton című versfüzéréből való 5. vers fejeződik be ezzel a mondattal: „Ami engem / illet, a sötétség napsugara ragyog fölöttem.” A kötetet az is értékessé teszi, hogy unikum, egyetlen példány készült belőle, itt fekszik az asztalomon. A könyv nem igényelt szerkesztőt.
A művek keletkezésük sorrendjében szerepelnek benne, a láthatatlan Szerkesztőnek köszönhetően mégis az egész, így magától, gyönyörű szimfóniát alkot.
Mint egy Beethoven-szimfónia, az antológia is „ütősen” kezdődik, két fénylő művel, egy verssel és egy prózával. A vers címe: Kalkuttai Teréz. Szerzője: Faludi György. 1982-ben Torontóban írta. Az alkotói alázat csodája. A versben Teréz anya megrendíti a szerző világlátását, a krisztusi megváltást illető kételyét és a keresztény teológiáról vallott rosszalló véleményét, hogy „minden teológia közt a keresztény a legijesztőbb”. Teréz anya e világgal szemben a totaliter aliter, a más világ. E világot a költő az Egyesült Államok című versében így jellemzi: „Kacatgyűjtés az életünk, / A városok szétesnek. / És annyi villanyt égetünk, / hogy egyre setétebb lesz.” Ezzel szemben Teréz anya szeretetből a sötétséggel szolidáris, Jézus golgotai sötétségével, a nyomorúságos kunyhók sötétségével, s nyomában világosság támad. Van ehhez ereje, lelki ereje. Honnan? A szonett szíve-közepe ez a szó: „titok”. És épp e titokból forrásozik az ő ereje: „Hogy Krisztus szenvedését látja minden / haldoklóban, vagy csak az emberi / lét nyomorát, s a dogmák szövedéke / közt mint teremtett ilyen mennyei // rendet magában, titok, de csak így / tudta Káli kolera-sújtott papját / roskadó, öreg vállára felvenni / a kalkuttai pocsolyából; másként // rég megtört volna India ezernyi / borzalma s kínja közt – és máshogyan / nem törölgetné szemsarkát mindenki // e tőle olyan idegen, sovány / albán vénasszony láttán, ki a jóság / szépségét hordja ezüst homlokán.”
Az antológiát nyitó próza Nádas Péteré: Egyetlen embert, egyetlen emberig. 1996-ban írta Teréz anyáról. Az esszé az ő személyességének, személyisége átütő erejének, népszerűségének a természetét, titkát kutatja. Erre a megállapításra jut: „Aki olyasmit közvetít, ami nem személyes, hanem isteni, az szükségszerűen szerény marad, egyszerű, s mindezzel másokat személyükben megérint a személyével. Aki ellenben nem képes így létezni és beszélni, előírt szerepekbe kényszerül, s csupán bizonyos tulajdonságait mutogatja sokaknak. A közvetítés láthatóvá teszi a teljes személyiséget, az önmutogatás eltakarja.”
Az antológia további műveinek közvetlen ihletője már Kalkuttai Szent Teréz anya leveleskönyve, melyet 2007-ben adott közre Brian Kolodiejchuk, a Szeretet Misszionáriusai férfiágának alapítója, Teréz anya társa, segítője. A magyar változat, Jöjj, légy a világosságom! címmel egy évre rá jelent meg Lukács József és Lukács László fordításában.
Még a magyar kiadás előtt látott napvilágot Sajgó Szabolcs SJ könyvismertetője, A sötétség szentje. Az írás méltó nyitánya mindazoknak a műveknek, melyeket ez a könyv ihletett. Utolsó bekezdéséből idézek: „Teréz anya ezzel a könyvvel életének egy új, nem kevésbé fontos szolgálatát kezdte meg az egész föld, az egész »kulturált« emberiség szellemi és lelki nyomortanyáin. Prófétai kiadvány a lelkileg talajt vesztett, összezavarodott és elkulturálatlanodó korunk számára…”
Kalkuttai Szent Teréz anya posztmodern szent – írja róla Borbély Szilárd. Akkor leveleskönyve a posztmodern Énekek éneke, melyben egy villanásra feltűnik a Kedves, ragyogása mindent átjár, átváltoztat, betölt, majd eltűnik, maga után hagyva mérhetetlen hiányát, az ürességek ürességét, a golgotai elhagyatottságot, s marad a feltörő sóhaj: „Istenem, Istenem”, s a vágyakozás utána, mely vágyakozás lesz minden szeretet-tett rugója, Teréz anya nagy szeretetművének Lelke, Ereje.
Nagy művek születnek e leveleskönyv ihletésében. Itt most csak sorolom. 2010-ben, a könyvhétre jelenik meg Takács Zsuzsa verseskötete, A test imádása – India címmel. Az India-ciklus alcíme: „Kalkuttai Teréz emlékének”, ez húsz szonettet tartalmaz, több versben dőlt betűvel szedve a levelekből vett idézetek. Ennek folytatása a három évvel később megjelenő másik kötet, Tiltott nyelv – India címmel, melyben tizenhárom, Kalkuttai Teréz anyát megidéző szonettet találunk. Ugyancsak a 2010-es könyvhéten lát napvilágot Borbély Szilárd (1963–2014) verseskötete A Testhez, benne A Vonaton című, nyolc versből álló versfüzérben Teréz anya szólal meg a leveleiből vett részletekkel, észrevétlen változtatással, versbe tördelve. A csoda mégis az, hogy a versekben Borbély Szilárd tárja ki lelkét Teréz anya szavaival. A versek sorát Vasadi Péter (1926–2013) 218 soros versfolyama zárja, mely a 2011-es júniusi Vigiliában jelent meg T. anya éjszakája címmel. A vers drámai monológ, egyes szám első személyben Teréz anya beszél – Vasadi Péter szavaival. A levelek ihlette művek sorát, mintegy összefoglalásképpen, Visky András 2017-ben megjelent drámája zárja: Temetetlenek. A sötétség szentje címmel.
Megmaradtam fegyelmezetten csupán a felsorolásnál, mert ezeknek a műveknek mindegyike oldalakra menő továbbgondolást kíván, kérdések özönét veti fel. Többek között az a kérdés is válaszra vár, hogy e leveleknek honnan van, miért van ekkora missziós kisugárzásuk? És honnan a fogékonyság a levelekre rezonáló íróinkban, költőinkben? Mi teszi őket erre alkalmassá? Mi a közös bennük? Jól érzem-e, hogy József Attila lelke bizony ott lebeg e nagy művek felett? Borbély Szilárd Takács Zsuzsa említett verseskötetéről 2010-ben megjelent méltatásában, Verstest megszólító módban, írja: „A modern költészet Istenre a Tőle való távolságból formál igényt, az általa való elhagyatottságból, az Ő rejtőzködő jelenléte utáni vágyakozásból nyeri erejét. (…) A magyar költészetre az elmúlt fél évszázadban legnagyobb hatást gyakorló József Attila költői beszéde is igazán felforgató erejűvé a nyelv istenkereső potenciáljának felszabadítása által vált.”
Mondom, szép nyaram volt, beragyogta „a sötétség napsugara”.
A szerző ferences szerzetes
