Mintha égből potyogtak volna alá, úgy hullottak ki a gyermekek a fiatalasszonyok hasából. A kicsi magyar világ megbolondította az embereket Erdélyben, mindenki nagycsaládot akart, úgy érezték, kinyílott fejük felett az ég, mosolyog az Atyaisten, az is megtörtént, hogy találkozott a főúton egy alszegi gazda a felszegi komájával, máskor csak férfiasan kezet ráztak, de most úgy ölelték meg egymást, ropogott a csontjuk.

Fennmaradt egy apró történet a falu emlékezetében, mesélték azt, mint a szentekről szóló legendákat:
Kerestély Sándor felesége, Vilma éppen vajúdott, amikor a magyar katonák bevonultak a faluba, énekelték az Édes Erdélyt, a rezesbanda harsogásába belehasított a gyermeksikoly, erre a bábát is megszállta a Szentlélek, na, végre, elhangzott a szó – mondta.

– Fiúgyermek ez, te Vilma – mondta az anyának. – Választottatok már nevet neki?

– Igen, választottunk – nyöszörögte boldogan az anya –, József lesz, az volt az apám is, a nagyapám is, a dédapám is, József, Józsi.

– Akkor hát talpra magyar, hí a haza – nyúlt a csecsemő hóna alá a bába, s vitte a bükkfa tekenőbe, ahol úgy csapkodta szembe vele a langyos vizet, hogy elállt az édesanya lélegzete. De szólni nem mert, érti a dolgát Juli néne, a fél falut ő fogta ki.

Ebben a vidám nótás magyar világban cseperedett fel Józsi. Miután megtanult járni, már ott totyogott a cserzőkádak körül, az apja, Sándor nem tudta összefogni a száját, úgy örült, tovább fogja vinni ez a csöppség a szakmát, ő képviseli majd a messzi földön ismert tímárdinasztiát. Mióta világ a világ, a Kerestélyek cserzővargák voltak.

Igen, ebben a nagy múltú famíliában a férfiak már korán, nyolc-tíz évesen megtanulták a bőr nyúzását, cserzését, Józsiról azt mondták, úgy vág az esze, mint a borotva, mozog a keze, mint a fürge gyík, a szorgalmával sincs baj, néha a vasárnapi játékról is lemondott, ha már túl sokáig álltak a cserlében a bőrök, s hamar ki kellett szedni azokat.

Két jó lova volt Kerestély Sándornak, harminc kilométerre volt a város tőlük, oda kellett beszállítani az árut, a törvény is előírta, nemzeti érték a bőr, a talp, jó lábbeli nélkül nem tud meglenni sem a szántóvető, sem a katona, de még az urak sem, nagy becsülete volt ezért a tímármesterségnek.

Ahogy akkorára nőtt Józsi, semmi pénzért nem maradt volna otthon, akkor is felkapaszkodott a szekérre, amikor az apja éjfél után indult. Nem a vásár, nem az alku érdekelte, azt végezzék csak el a felnőttek, hanem a közbeeső falu boltjának kirakatában volt egy piros tangóharmonika. Azt nézte kitáguló szemmel, megbabonázva, volt úgy, hogy megkérte az apját, álljanak meg, leugrott a szekérről, közel ment a kirakat ablakához, az orrát hozzányomta, s nézte, nézte a csodálatos hangszert, a világ legnagyobb kincsét.

Bosszankodott az apa, egy tímármester nem vesz kézbe ilyen bolondságot, de Józsi fejéből nem lehetett kiverni ezt az álmot. Ő mindenáron szerette volna kézbe venni, és az ujjait végigpergetni a fekete-fehér billentyűkön. Lassan-lassan ez a piros harmonika határozta meg az életét, ha tehette, hét végén legyalogolt abba a nagy faluba, hogy láthassa a csodát, a családra is átterjedt a harmonika bűvölete, kezdetben furcsállották a családtagok, de kezdték irigyelni is. Józsi ezzel a szeszéllyel levált a híres tímárfamília fájáról, úgy hullott le, mint a nyárfa levele, amelyet bizonytalan irányba fúj el a szél.

A szülők éjszakai beszélgetése is gyakran e körül forgott, Vilma, az édesanya hajlott volna arra, hogy áldozatot hozzanak, s vegyék meg a harmonikát, de az apa hallani sem akart róla, szokása ellenére még kiabált is:

– Megbolondultál, Vilma? Papagájt akarsz csinálni a fiadból? Vegyünk neki zöld kalapot, zöld kabátot, zöld nadrágot, s akasszuk a nyakába a piros harmonikát? Ha jól összeszámolom, van annak nyolcvan vagy száz éve, hogy az én családomban minden férfi derék tímármester volt, bőrkötény s feltűrt ingujj áll jól nekünk, nem harmonika. Nálunkfelé csak a cigányok zenélnek. Vegyüljön össze a Gáborokkal a mi gyermekünk?

– De nem látod, hogy búskomorságba esett? – kérdezte az anya. – Tegnap is ült egész délután az Olt partján, nézte a zavaros vizet.

– Ne beszélj bolondokat, asszony! Itt még csak nagyobbacska patak az Olt, nem lehet belenyuvadni. Kiverem én a fejéből a bolondságot, vagy elmúlik az magától, ha megnő, járassa a munkán az eszét, abból lehet megélni, nem a hacacáréból. Én nem akarok szégyenkezni a falu előtt.

Így teltek a napok a Kerestély családban, az asszonyok szőttek-fontak, a férfiak érlelték, puhították a bőröket, a megélhetés gondján kívül nem ismertek mást, egyedül Józsi lógott ki a sorból ezzel a tangóharmonika álmával. Nagy gond volt ez, mert ott, a faluban, ha kamaszkorba serdült egy gyermek, az már kenyérkeresőnek számított, különösen az iparosok csípték nyakon a fiaikat, s szoktatták rendre, reggeltől estig tartó munkára. Komoly ember nem foglalkozik mással, mondták, csak a kaptafával, ami minden szakma közös megnevezője volt.

Akkor kezdett puhulni az édesapa szigora, amikor azt tapasztalta, hogy Józsi, a fia az Istennek sem akar beletörni a mesterségbe, nem végzi úgy a munkáját, ahogy kellene, csak mereng, bámul maga elé, feledékeny lett, káruk is keletkezett, tíz darab első osztályú borjúbőrt túl sokáig tartott a cserlében, tönkrement az áru.

Nem vetette meg az italt Kerestély Sándor, hétvégeken el-eljárt a kocsmába, a vendéglős külön szobát tartott fenn az iparosoknak, és megtörtént, úgy ordították a Tíz szál gyertyát, hogy kialudt a lámpa.

Egy ilyen nótázás után, mámoros fejjel, hazafelé menet hozta meg a döntést az apa, megveszi fiának azt a bolondságot, hátha észhez tér, s a műhelyben mégiscsak veszi valami hasznát.

– Meglesz a piros harmonika – lépett be spiccesen az ajtón. – Ha már úgy belebolondultál, hajnalban indulunk egy szekér bőrrel a városba, s ha rendesen kifizetik, hazafelé nyakadba akasztom azt a micsodát.

A szemét le nem hunyta egész éjjel Józsi! Virrasztott boldogan hajnalig, s amikor felülhetett az apja mellé, a két szürke lovat táltosparipáknak látta. Egyetlen szót sem szóltak, amikor elhaladtak az üzlet kirakata előtt. A derengő fényben, a nap első sugaraitól különös, bíborba játszó színt kapott a harmonika, ebben a babonás kábulatban azon sem csodálkozott volna Józsi, ha magától megszólal, és szép akkordokkal kíséri az útjukat.

A város szélén, a bevezető út jobb oldalán rendőrbódé állott. Két, egyenruhás góliát emelte föl a kezét, egyszerre kiáltották: Stai! – Megállni!

Akkor már sűrű, tömény román világ volt.

Sándor mesterben meghűlt a vér. Ezek elvtársak, az új világ emberei, még nem lehet lekenyerezni őket.

Józsit hátralökték a szekér derekába a bőrökre, az egyik rendőr ült a helyére, s parancsolta az apának, hová hajtson. De inkább mutogatott, mert akkor, ott még a felnőttek sem tudtak románul.

Józsi üveges szemmel nézte a csendőr hatalmas hátát, szőrös nyakát, a szuronyos puskát. Kábult fejével csak annyit értett meg ebből, hogy ő már életében soha nem fogja vállára igazítani a tangóharmonika szíjait.

A vámhivatalba mentek, ott az utolsó darabig elkobozták a bőröket, az apát istenesen megpofozták, s kezébe nyomták a cédulát, amelyen rajta volt, mennyi büntetést kell fizessen.

Lassan döcögtek hazafelé. Mintha a két ló is megérezte volna a mérhetetlen szomorúságot, lógatták a fejüket.

Az üzlet kirakata előtt azért még megkérdezte az apa:

– Megálljunk, Józsikám?

A gyerek szólni nem tudott, csak némán rázta a fejét. A könnyei potyogtak, mint a záporeső. Így érkeztek haza.

A családtagok megpróbálták öleléssel, simogatással pótolni a pótolhatatlant.

Felesleges fáradozás volt.

Józsi hirtelen felnőtt lett. Koravén, nagy gyermek.

A tímárműhelyt államosították az elvtársak, más megélhetés után kellett nézni. Fával kereskedtek, s ha a szomszéd falun haladtak át a két mokány lóval, az üzlet előtt félrefordították a fejüket.

Nem akarták tudni, eladta-e a boltos a piros tangóharmonikát, vagy még mindig ott van az, s sziporkázik a fényben, ha kidugja fejét a gyimesi havasok mögül a nap.