A vészkorszakkal, az 1941-ben mintegy nyolcszázezer főt számláló magyar zsidóság sorsával kapcsolatos kérdések természetszerűleg kerültek a történeti kutatások homlokterébe. Szociológusok, történészek, jogászok és politológusok mind foglalkoztak a kérdéskörrel a saját tudományuk szempontjait követve.

Pető Andrea, a CEU Társadalmi Nemek Tanulmánya Tanszékének professzora új, nálunk kevésbé ismert felfogással, a társadalmi nemek és a nők története felől közelít a soához. Új könyvében a női emancipáció szemszögéből elemzi Szálasi Ferenc mozgalmát, ami eredeti, izgalmas megközelítésnek ígérkezik. Csak az a kérdés, ennek alapján megtudunk-e valami újat a „zsidókérdés” megoldását radikális-utópista társadalmi reformokkal kombináló nyilaskeresztes mozgalomról, mely 1939-ben és 1940-ben jutott népszerűsége csúcsára?

Magyarországon a nők jogainak kiterjesztése valóban napirenden volt a harmincas-negyvenes években, és az ügyet elsősorban a Szociáldemokrata Párt karolta fel. Mivel az uralkodó „politikai diskurzus” nacionalista-irredenta és „keresztény-nemzeti” volt, a „női jogok kiterjesztése” csak ennek alárendelten jelenhetett meg. Jó példa erre a második zsidótörvény parlamenti vitája. 1939 márciusában Kéthly Anna, a törvényjavaslat ellenzője azt a provokatív javaslatot tette a képviselőknek, hogy ha károsnak találják a zsidóság befolyását a magyar társadalomra, és kívánatosnak tartják az izraelita felekezethez tartozók számának csökkenését, engedélyezzék a zsidó nőknek, és csakis nekik a művi vetélést, azaz legalizálják számukra az abortuszt. A második zsidótörvényt elsöprő többségben megszavazó képviselők egységesen elutasították Kéthly javaslatát, mert annak elfogadása „rést ütne az abortusz 1878 óta érvényben lévő tilalmán”, és „káros hatása lenne a magyar nők termékenységére”.

Pető Andreának abban igaza van, hogy a korabeli társadalmi szervezetekben és politikai pártokban is aktívan részt vevő nők már szabadulni akartak a hagyományos női szerepek fogságából, ki akartak törni a „Kinder, Küche, Kirche” (gyerekek, konyha, templom) háromszögéből. Tanulni akartak, saját jogon munkát vállalni, rendelkezni a saját testük fölött, és egyenlőként elismertetni magukat a férfiakkal. Még azok is, akik jobboldali és szélsőségesen nacionalista mozgalmak vagy az első magyar „antimodernista tömegpárt”, a Nyilaskeresztes Párt tagjai voltak, noha Szálasiék a nők családanyai szerepét propagálták, és a baloldali, a zsidósággal összefüggésbe hozott női emancipációs törekvéseket megbélyegezték.

A nyilasok „elképzelései szerint nem a nőnek kellett kilépnie a köztérbe, hanem a köztér vette át a magánszféra ellenőrzését”. Ám ezt az elképzelést, mint Pető Andrea folytatja, „több dolog is keresztülhúzta”. Mindenekelőtt a háború, a „szükségben született matriarchátus”: a férfiak a fronton voltak, és egyre több nő kényszerült kenyérkereset után nézni. Közülük sokan úgy érezték, a nyilaspárttól egzisztenciális védelmet kapnak: annak tagjaiként hiánycikkekhez vagy álláshoz juthattak. Ráadásul „a megtapasztalt, társadalmi nemek szerinti diszkriminációt a nyilaspárt keretében szóvá lehetett tenni”. Pető Andrea a női nyilas párttagok számát tizenötezerre becsüli. Közöttük voltak a pártaktivista asszonyok, a „női tagozat” vezetői, a nyilas lapok női munkatársai és a nyilas „fejesek” feleségei. Őket 1945 után börtönbüntetésre ítélték, vagy minden tárgyalás nélkül internálták.

De magyarázható-e a korabeli női emancipációs törekvésekkel Dely Piroska, „vérengző nyilas nő” részvétele az 1944. október 15-én este zajlott, a Csengery utca 64-es számú házában végrehajtott razziában? Itt bicsaklik meg Pető Andrea okfejtése, pedig könyve legnagyobb részét ennek a maga korában nagy port felvert ügynek szenteli.

Dely Piroska alsó középosztályból származó „újraelosztóként” részt vett „a magyar zsidóság szisztematikus kifosztásában”.
A népbíróságok elé állított számos nő a bűncselekményeivel általában javakhoz akart jutni, és/vagy „bosszút” állni: a zsidóüldözés által megváltoztatni a társadalmi javak elosztását a maga javára.
A szakirodalomban e „nyilas nőkként” említett csoporthoz tartozott Dely Piroska is, noha a párthoz valószínűleg semmi köze nem volt.

Joggal tehető fel a kérdés: milyen szellemi oka volt annak, hogy az addig semmiféle politikai szerepet nem vállaló, római katolikus Dely Piroska részt vett a tizenkilenc halálos áldozattal járó, rablással egybekötött tömeggyilkosságban? Miért akart ez a Jászkiséren, paraszti családban született harmincegy éves elvált nő, kétgyermekes anya, aki utóbb ápolónőként dolgozott, „bosszút állni” a zsidókon? És mi köze van a razziában való szerepvállalásának a női emancipációhoz?

A tisztánlátást erősen nehezíti – mint Pető is rámutat –, hogy az 1945. március 13-án kezdődött népbírósági tárgyaláson még az sem vált egyértelművé, hogy Dely Piroska ott volt-e a Csengery utca 64. számú „zsidóházban” tartott rajtaütésen, arra meg végképp nincs bizonyíték, hogy aktívan részt vett volna azoknak a lakóknak a meggyilkolásában, akiknek a nevét a kapualjban állított márványtábla örökítette meg. A népbírósági felelősségre vonást Lichter Andor, a ház lakója kezdeményezte, akinek a fiát megölték, a feleségét pedig a halálba hurcolták a nyilasok, és az apja is az üldözések következtében halt meg. Ő október 15-én az újpesti kórházban feküdt, vérhast szimulálva, így nem tudta azonosítani a nyilas nőt, aki azonban más tanúvallomások szerint tényleg ott volt a razzián, feltehetőleg rablási célból. Sokatmondó tény azonban, hogy az Andrássy út 60.-ból, a „Hűség Házából” érkező megtorló különítmény tagjai közül senki mást nem vádoltak meg, vagyis a népbíróság a töredékesen felderített ügyben, kétségbe vonható vallomások alapján ítélte halálra Dely Piroskát, akinek még védőügyvédje sem volt. Megjegyzendő, hogy a Csengery utca 64. házmesterét, aki szélsőjobboldali érzelmű volt, és feltehetőleg összejátszott a nyilasokkal, szintén elítélték 1947-ben, de ezen a tárgyaláson sem derült fény arra, hogy mi történt azután, hogy a ház kapujáról leverték a csillagot, és azt a nyilasok „megtorolták”, ugyanúgy, mint a fővárosban több helyen is.

Mi volt tehát az oka annak, hogy a nőt, aki feltehetőleg nem gyilkolt meg senkit, és nem is adhatott parancsot kivégzésekre, a népbíróság halálra ítélte, majd 1946 januárjában kivégezték? Miért vált ez a „láthatatlan elkövető” ennyire gyorsan láthatóvá? Hiszen Dely Piroska ügye nyilvánvalóan különbözött az olyan sorozatgyilkos, nyilas pártszolgálatos nőkétől, mint például Salzer Vilmosné Háy Lujza vagy Pap Etel, akik saját kezűleg végeztek ki zsidókat, és mindezt a népbíróság előtt be is vallották.

A hatalmas irodalmat, levéltári forrásokat felhasználó Pető Andrea iránti illő tisztelettel felvázolom teóriámat Dely Piroska ügyében, amely megmagyarázza, miért ítélték őt ilyen korán (vagyis 1945. április végén) halálra kétes bizonyítékok alapján, és miért kapott az ügye országos nyilvánosságot. Elméletem, megjegyzem, kötődik az emancipáció problematikájához is, és abból indul ki, hogy a népbíróság kezdettől fogva politizált, az MKP és a politikai rendőrség érdekeinek megfelelően járt el.

Horthy Miklós írja 1953-ban, Buenos Airesben megjelent Emlékirataiban, azon információk alapján, melyek németországi fogsága idején, 1945-ben jutottak el hozzá: „A vörös hadsereg budapesti bevonulásával kapcsolatban elkövetett rablások és tömeges megerőszakolások felülmúlták förtelmességben mindazt, ami értesülésünk szerint időközben Bécsben és Berlinben történt. Sem fejletlen leánykák, sem elaggott asszonyok nem találtak kíméletre. Olyan példátlan esetek is előfordultak, hogy orosz katonai alakulathoz tartozó egyenruhás némberek leütötték azt
a férfit, aki nem volt hajlandó állati ösztönük kielégítésére.”

Elmondani az elmondhatatlant című könyvében Pető Andrea részletesen foglalkozik a Vörös Hadsereg katonái által tömegesen elkövetett nemi erőszakkal. Szovjet katonanők szexuális erőszakoskodására azonban nem talált dokumentumokat, hiszen ilyen esetek valószínűleg nem is történtek. A romokban heverő Budapesten, ahol napirenden volt a nemi erőszak, mégis széles körben elterjedt ez a hír, hiszen még Horthyhoz is eljutott.

Feltételezésem szerint a népbíróság Dely Piroska, az „elvetemült zöldinges bestia”, a „női bőrbe bújt szörnyeteg” nagy nyilvánosságot kapott ügyét arra használta fel, hogy a Budapesten megjelenő, addig nem ismert, pufajkás szovjet katonanők állítólagos erőszakolásairól elterelje a figyelmet, „ellensúlyozva” a híresztelést. Nincs bizonyíték a teóriámra? Lehet. De Pető Andreának sem sikerült meggyőznie engem arról, hogy a Csengery utca 64. számú házban 1944. október 15-én elkövetett rémtetteknek köze lehet a magyar nők emancipációs törekvéseihez vagy a genderhez.

Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők – Nők a magyarországi nyilas mozgalomban. Jaffa Kiadó, Budapest, 2019, 288 oldal.