Elindult a második felvonás. A varázsló arra gondolt, most aztán olyat mutat ennek az utálatos gyereknek, ami mosolyt csal az arcára, amitől nem találja majd a szavakat, amitől vörösre tapsolja a tenyerét.

A varázsló egy fekete függöny elé állt, s a feje levált a nyakáról, a lába és a karja külön életet kezdett élni. Talpa hanyagul szteppelt, levegőben pörgő feje egy régi slágert énekelt, egymástól öt méterre lebegő kezei az első sorban ülők kezével pacsiztak. A nézők közül többen elájultak. A bűvész test nélküli fején az oldalt pislogó szem a harmadik sorban ülő gyereket kutatta. Ő éppen egy cukorkászacskóval bíbelődött, próbálta kikotorni a színes édességek közül a pirosakat. Látszott rajta, hogy ezt a produkciót jobban unta, mint a többit. Miután befalta az édességet, felpattant a székéből, és felrohant a színpadra.

– Csaló! – kiabálta. – Tudom, hogy mit hogyan csinál! –, és már kezdte is sorolni torka szakadtából a leleplező mondatokat. Néma csend ereszkedett a kopott színházteremre. A bűvész csak állt egyedül az emelvényen, s nem volt más, mint egy kisemmizett, megszégyenített csaló.

Napok teltek el kétségbeesett önmarcangolással. A depresszió hullámai teljesen elborították, úgy érezte, megfullad a megalázottságtól és sikertelenségtől. Egy hétig ki sem mozdult otthonról. Amikor végre kiment az utcára, mert úgy érezte, agyonnyomják otthona falai, lábai ösztönösen a Duna-partra vitték. Egy ideig a vizet bámulta, s közben az jutott eszébe, valami meghökkentőt kellene művelnie. Ha ezt a folyót el tudná tüntetni az összes hallal meg hajóval és uszadékkal együtt, az szenzációs lenne. Arra gondolt, bemondatná közvetlenül a vízállásjelentés után, hogy holnap délben mindenki fáradjon a rakpartra, nézze meg utoljára a Dunát, mert aztán az úgy eltűnik, mint a hajnali pára. Amikor már ott várakozna a rengeteg ember, venne egy mély levegőt, óriásira tágulna a tüdeje, majd sóhajtana egy nagyot, és beszippantaná a folyót. Kis agytornával kivitelezhető, gondolta, miközben átlépett egy törött kockakövet, ugyanis babonából sosem taposott a repedt járdára.

Az is megfordult a fejében, hogy az időt kellene elvarázsolni, de tervei később ennél is nagyratörőbbek lettek, az univerzum leigázását tűzte ki célul. Miután mindezt kitervelte, fürge léptekkel a dolgai után indult.

Amikor este leült teázni, arra gondolt, mégsem elég meghökkentőek a délelőtti tervei, minden eddiginél nagyobb csodára van szüksége ahhoz, hogy a pimasz gyereket lenyűgözze. Nem csupán bizonyítani kívánt, hanem tudtára akarta adni a világnak, hogy csak rajta múlik az univerzum működése, a bolygók állása, az élet és a halál.

Aztán arra gondolt, emberi formát kellene adni a halálnak. Ha ide tudná varázsolni a kaszást, hogy valóságos formájában megmutathassa az embereknek, hogy kezet foghassanak vele, hogy az életükért könyöröghessenek neki, akkor mindenki elhinné, ő a legnagyobb varázsló az egész világon. Úgy képzelte, tartana egy hatalmas előadást, amelyen a ládából nem oroszlánt varázsolna elő, hanem magát a halált. Mindenki megdöbbenne, mert a végzetét senki sem hófehér mennyasszonyi ruhába öltözött karcsú, szőke nőként képzeli el, pedig a varázslatban a halál igenis ilyen testet öltene. A sminkje is tökéletes lenne, bájosan csevegne mindenkivel, s miután barátjává tette kiszemeltjét, lemészárolná, és magával vinné a túlvilágra. A varázsló szerint egy ilyen mutatvány nem csupán a világ összes híradójában lenne benne, hanem a bolygóközi távirati irodák is beszámolnának róla. Akkor aztán annak a fiúnak a harmadik sorból sem lenne oka kételkedni, sőt írásban kellene bocsánatot kérnie azért, mert csalónak nevezte.

Csöngettek. A varázsló szorosabbra húzta pizsamáján a szürke kardigánt. Az ajtót szélesre tárta, de senkit sem látott, csupán egy boríték árválkodott a lábtörlőn, melyen se feladó, sem címzett nem állt. Alaposan körülnézett, úgy szimatolt, mint a kábítószert kereső kutya. Elsétált a liftig, de ott sem találkozott senkivel. Bement a lakásába, kortyolt egyet a már teljesen hideg teából, és egy éles késsel felnyitotta a borítékot. Abban egyetlen felszólító mondat állt: Tüntesd el a világot! A varázsló azt gondolta, ez nem lesz számára nehéz feladat, hiszen tüntetett már el nyulat, nőt, sőt egyszer egy elefántot is az állatkertben. Úgy tervezte, mindaddig titokban tartja a tervét, ameddig el nem jön a pillanat. Szerette a meglepetéseket. A következő napokban azon töprengett, hogyan tudná megvalósítani tervét úgy, hogy bizonyosan eltűnjön a világ. Kissé tartott attól, hogy hiba csúszik a számításába, és a világból egy kis darabka mégiscsak megmarad. Biztosra akart menni. Rajzokat készített, grafikonokat tervezett, számításokat végzett. Lakásának minden szabad kis szeglete tele volt feljegyzésekkel.

Két hét telt el, mire úgy érezte, készen áll a világ eltüntetésére. Aznap reggel még a megszokottnál is korábban ébredt, hat órára állította be a vekkert. Megborotválkozott, szmokingot és csokornyakkendőt vett fel, majd kilépett az utcára, és szippantott egy nagyot a reggeli friss levegőből. Ahogy a házak között lépdelt, mögötte szikrázott az aszfalt. Volt, aki odakiáltott neki: Nem kell a szemfényvesztés! De a varázsló meg sem hallotta a kötözködő megjegyzéseket, csak haladt előre a maga által kijelölt úton, hogy minél előbb eltüntethesse az univerzumot. Már a Duna-parton járt, amikor megcsörrent a telefonja. Az egyik rádióból keresték, arról kérdezték, igaz-e, hogy ma valami nagy mutatványra készül. A varázsló nem értette, hogyan szivároghatott ki a titkos terve.

Végre megérkezett a helyszínre. A város legmagasabb épülete előtt állt meg, majd csettintett egyet, elrugaszkodott a földről, mint aki tornagyakorlatra készül, és már fenn is volt a tetőn. Kicsit szédült, émelygett, alig bírt koncentrálni. De aztán arra gondolt, hogy mindjárt eltünteti a világot, és ettől jobban lett. Arca kipirult, körülötte aprócska szikrák jelentek meg, amelyek először vörösen izzottak, majd kékek, lilák, végül aranyszínűek lettek.

Egy idő után a szikrák egyetlen színes világító burokká egyesültek, amelyek úgy ölelték át a varázslót, mint az anyaméh a magzatot. A bűvész úgy képzelte, repülés közben kell kimondania a végzetes mondatot ahhoz, hogy biztosan eltűnjön a világ. Azt gondolta, míg mások megsemmisülnek, ő saját burkában a világ végezetéig lebeg.

Vett egy mély lélegzetet, majd földöntúli mosollyal az arcán leugrott a város legmagasabb épületének tetejéről. Érezte, hogy a ragyogó burok a levegőben tartja, akár egy hatalmas szappanbuborék. Miközben a föld felé zuhant, titkos varázsigét skandált. Pár másodperccel később sűrű sötétség borult rá. Biztos volt benne, hogy megcsinálta a legzseniálisabb varázslatot, és épp ilyen az, amikor eltűnik az univerzum.

Az emberek sikongatva ugrottak szét, amikor eléjük zuhant egy szmokingos ember. Azonnal szörnyethalt. Egyesek azt mondták, teljesen felesleges mentőt hívni, esélytelen, hogy ezt a zuhanást túlélte volna. Mások azt suttogták, szerelmi bánatában lett öngyilkos az ismeretlen férfi, valaki azonban biztosan tudta, hogy az illető egy csaló, aki évek óta varázslónak adja ki magát. A jól értesült szemtanú egy kisfiú volt, aki azért ácsorgott a helyszínen, mert valaki arról értesítette, megnézheti a világ legnagyobb trükkjét. Kiköpte a rágóját, káromkodott és hazaindult.