Van ennek a barnának valami furcsa hangulata, persze nem is igazán barna ez, inkább csak valamilyen meg- vagy elbarnult szín, olyan, ami illett talán valamelyik korba, de biztosan nem ebbe. Ez önmagában nem is lenne érdekes, de ezzel a bőr alá hatoló szaggal együtt nem mindennapi. Amikor meglátja az ember ezeket a különböző méretű foltokat, eltérő árnyalatú, de alapjában véve azonos színekben, még nem is sejti, hogy mi következhet. Pedig a foltoknak múltjuk van: egyiknek hosszabb, másiknak rövidebb, de van múltjuk, egy folt sem jön létre magától, nem terjed magától és nem szaglik magától. Pedig a szag jöhetne máshonnan is, mondjuk jelen esetben a sparheltről, aminek a tetején a sok edény úgy hever, mint egy dühödten összerugdosott LEGO-vár. Körülnézve olyan érzésünk támad, hogy a foltok bármikor ellephetik a világot, ha nem figyelünk eléggé oda. Amikor aztán rájövünk, hogy beton van ez alatt a fekete földszerűség alatt, amin lépkedünk, és ami mindenütt pont ugyanolyan egyenetlen – ezzel a barnával, ezzel a szaggal és ezzel a sok edénnyel együtt –, az bizony elgondolkodtatja az embert. Nehéz eldönteni például, hogy a függöny idősebb vagy inkább koszosabb, vagy azt, hogy a karnis ilyenre deformálódott, vagy ez maga az eredeti design. Egyébként a betont úgy vesszük észre, hogy van egy viszonylag kerek terület a tűzhely mellett, ami a maga rücskös felületével mutatja a klasszikus betonszürke felületet és színt, körülötte eszméletlenül sok forgáccsal. Óvatosan érdemes közelíteni felé, mert egy balta, egy fejsze, esetleg egy fűrész biztosan az utunkba akad: nem jó ezekbe belelépni. Egyébként is, üres szobákba, pláne, ha nem mi lakunk benne, nem jó egyedül bemenni. Megbontjuk a rendet: például frissül a levegő, ami így már nem olyan, mint ami tényleg jellemző, esetleg elmozdul valami, talán még a szagok sem maradnak teljesen ugyanazok. Ez így hamisítás, elvesz valami eredetit, amire lehet, hogy nincs szükségünk, de létezik nélkülünk is, és csak nélkülünk létezhet. Egy betörő elsősorban hamisító, megváltoztat mindent. Nemcsak a tulaj veszi ezt észre, de bárki, aki korábban járt abban a helyiségben. No meg, a már említett szerszámok miatt sem jó idegen szobába bemenni, hiszen annyi minden rejtőzhet egy ajtó mögött. De a megismételhetetlenségben, sőt még a helyreállíthatatlanságban is van valami tartós, valami működő erő. Ennek a szobának már később, ott kint a pajtánál is tagadhatatlanul érződött valamiféle ereje. A fejsze, amit bent találtam, nagyon hasznosnak bizonyult, és bár nehéz, de legalább éles volt. A nyele érdes, mert még alig használták, épp ezért elég tiszta és fénytelen, amolyan szomorúfehér színű. Emiatt illett is az ágyhoz, annak ahhoz a furcsa barnájához, ami egyszerre jelezte, hogy bizony régi, esetleg talán értékes ágyról lehet szó, és azt, hogy haszontalan, elkopott, véglegesen avítt fekvőhely ez.

Én még soha korábban nem hasogattam ágyat. Különösen nem a másét. Persze a bűztől talán el sem jutottam volna a közelébe, de az elmúlt néhány hét megtette a hatását. Betörtem. Átmozgattam mindent, még suvickoltam is. Még volt időm, szólni sem volt senkihez, hát kiderítettem sorban mindent: a karnis eredetileg is ilyen csálé volt, az edények pedig még nem is lehettek olyan régóta ott a tűzhelyen. Amatőr történészként, ásatáson dolgozó régészként számoltam fel a régi foltokat, amikből aztán új foltok lettek. Idegen foltok. Igaz, ezek már az én foltjaim voltak, történelmietlenek, mélyek és durvák. A felszámolás nem megy mindig könnyen, ez nem egy pénzintézet, csak egy szoba, úgyhogy jóval nehezebb dolgom volt. A véget azonban megelőzte a felismerés, az, hogy látni sem bírom ezt a helyet. Ezért történt minden olyan gyorsan. Magamból akartam kitakarítani mindezt, mert én is hagytam, hogy ilyen legyen. Téptem a függönyt, felaprítottam a szekrényeket, az asztalt, a székeket. Csak az ággyal nem bírtam. Régebbi volt mindennél, és úgy tűnik az örökkévalóságnak készítették. Ette a szú, de így sem tört meg. Ki kellett vinnem. Hátra a pajtához. A tűzifák mellé. Hamar rájöttem, hogy az ággyal nem tudok úgy elbánni, mint egy rönkkel. A fejsze nem úgy hat rá. Persze vágja, aprítja, de valahogy másként hasad. Az ágy már ezer darabban volt, de még mindig ágynak tűnt. Levetettem a pólómat, hogy a hűs szél adjon erőt. Aki vágott már fát, az tudja, hogy jólesik az ilyesmi. De nem jött a szél az istennek sem. Az ágy sem esett szét, csak az idő szaladt, inni sem álltam meg. Kapkodtam, és semmire sem figyeltem, olyan közel volt már apám temetése.