És hát én azokban az időkben francia írónak tartottam magam. A magyar irodalommal nem volt semmiféle kapcsolatom. Egy hozzám hasonló emigránssal szerepelni az otthoniaknak sem volt ajánlatos. Ha egyáltalán tudtak róla, hogy a magyar irodalom tőlük nyugatra is létezik.
A helyzet akkor sem változott sokat, amikor, a vasfüggöny lebontása után, már lett volna a találkozásra alkalom. A kádári negyven év belterjes irodalma soha nem fogadta be a nyugatiakat.
Nekem is csak korosztályom legjelentősebb képviselőivel alakult ki kapcsolatom. Weöres Sanyikával, Karinthy Cinivel, akik, mint mondtuk, nálam csöveztek nyugati útjaikon, vagy az irodalmi Nobel-díj másik várományosával, Déry Tiborral, akiről én írtam az ismertetéseket francia nyelvterületen.
Hazautazásom alatt nem is találkoztam mással. Nem volt időm többre: beteg apámat látogattam, és különben is, provinciálisnak éreztem az óhaza hangfogós irodalmát, ahol mindenki tudta, hogy mit lehet, és mi az, amit már nem szabad.
A néhány ritka kivétel is csak most, közel a kilencvenhez jut eszembe. Ilyen egy fiatal íróval, Esterházy Péterrel való találkozásom. A történet, amit most itt elmondok.
Anyám unokaöccse, Szabó Laci Kodolányi János irodalmi köréhez tartozott. Letartóztatták, a kistarcsai internálótábor lakója volt 1956 előtt. Erről a korszakáról keveset tudok. Csak az első hazalátogatásom idején kerestem fel őt. Valahol a Lipótvárosban élt, az ügyvédnőt vette feleségül, akinek – mint mondta – mindent köszönhetett.
Gyakran meglátogattam, nála jöttek össze a régi Kodolányi-kurzus hívei. Egyszer azzal fogadott, hogy lenne itt egy fiatal író, szeretné bemutatni nekem. Ez az ifjú skribler volt Esterházy Péter, akivel engem – az úgymond neves francia íróval – egy budai kisvendéglő kerthelyiségében összehozott.
Összebarátkoztunk, megajándékoztam egy hibás kötetemmel. (Ezen később sokat nevettünk.) Nyilván sok mindent megígértem neki.
Hazatelepülésem után nem láttuk gyakran egymást. Befutott író lett a fiúból, én pedig ismeretlen maradtam, miután kigyógyultam a franciaságból, és visszafogadott az óhaza.
A Szépírók közgyűlésén láttuk utoljára egymást. Aznap utasították el Péter javaslatát, aki egy másik hazatérő, Dés Misa felvételi kérelmét támogatta.
Addigra már elmúlt körülbelül ötven év. Néztük egymást, mosolyogva, szomorúan.
Nagyregény?
Mindig is azt tartottam helyesnek, ha francia íróságom feldolgozását a lexikonok szerkesztőire hagyom. Párizsi pályafutásom végül is könnyen áttekinthető. Hat könyvem jelent meg Denoëlnél, ugyanannyi kisebb kiadóknál. Két díjat nyertem, a Le Monde közölte novelláimat. Ennyi. De hát ennek már idestova negyven éve.
Hogy akkor most miért jut mindez eszembe? Hát mert csoda történt! Egy francia kiadó – tessék megkapaszkodni! – szeretné megjelentetni legjobb, tehát válogatott novelláimat.
Tűnődhetek: mit ajánljak fel ezeknek a derék párizsiaknak? Ötszáz hosszabb-rövidebb beszélyem jelent meg hatvan év alatt. Franciául legalább kéttucat.
– Csinálj belőlünk nagyregényt! – ajánlja feleségem. A novella manapság divat.
Sok minden megfordul az ember fejében, ha már újra felfedezték. Egy háromkötetes önéletrajzi regény nem is lenne rossz dolog. Hogy a szerkesztés? Hogy a válogatás? Töprengek. Belefáradok.
No mindegy. Majd csak megcsinálja valaki. Én már csak élvezem az ilyen váratlan híreket. Ötven kötetem újraolvasását az utánam jövőkre hagyom.
A mi nagy pandémiánk
Valamire mégiscsak jó ez a karantén. Én például mindenfélét összeolvasok. Az immár százéves spanyolnátháról példának okáért. Nem tudtam, hogy kedves írómat, Guillaume Apollinaire-t is ez az epidémia vitte el 1918-ban.
Azt viszont mindnyájan tudjuk, hogy az amerikai elnök, Wilson tizennégy pontját a párizsi békekonferencia nem fogadta el. A soproni autodeterminációnak, a népek önrendelkezési jogának nem lett folytatása az elcsatolt magyar területeken.
Arról pedig most hallok először, hogy ez a derék amerikai idült spanyolinfluenzában szenvedett a párizsi tárgyalásokon. Csak hazaszállítása után vették át helyét Clemenceau-ék, a radikálisok. Nem árt tudni, hogy egy hajszálon múlt, és nekik, a franciáknak köszönhető a mi nagy pandémiánk: Trianon.
