Falusi Márton hatodik verseskötete két eltérő, de a hangsúlyokat és a mondanivalóit tekintve, egymást nem kizáró ciklusra bomlik. Az első A Megszólítás Eredendő Bűne, a második pedig a Találkozásaim Zuglischer Manóval alcímet kapta. Mindkét ciklus fókuszpontja maga a szerző-elbeszélő, illetve egy képzelt és valós költői én önreflexív, olykor sajátos szó- és fogalomláncolatokkal összefűzött, az esszé és az epika stílusjegyeit is magukon viselő hosszúversei. Falusi eredendő erényei közé tartozik, hogy negyven-ötven sornál kevesebb terjedelemben csak ritkán szólítja meg önmagát, és ezáltal az olvasót is képes olyan intellektuális kalandok felé csábítani, amelyek felérnek egy-egy kiadós belső utazással. Persze

nem árt a biztonsági öveket is bekapcsolni

e kalandtúrák során, ahol, bármilyen hétköznapi legyen is látszólag a színhely, a kiindulópont, mindig megnyilvánul a Falusi-univerzum rejtett arculata, és a psziché addig ismeretlen, leplezett aspektusai tárulnak fel, többlettartalmakkal telítve az addig ismert „világegészt”. Költői feladat ez, mondhatnánk, idézve akár egy bennfentes szereplőt, József Attilát, aki tudott valamit ezen aspektusokról, és a maga, kicsit sarkos megfogalmazásával, ezt mondja: „Ihletett ember azonban mindenki lehet – a kimondott művész csak abban különbözik tőle, hogy ő sűrűbben és többször ihletett…” Ez így nyilván nem teljesen igaz, de Falusi Márton esetében fel kell tennünk, hogy léthelyzeteinek ön-leképezései során, vajon mikor „nem ihletett”, van-e olyan életpillanata, amelyből ne volna képes több oldalnyi élményanyagot papírra vetni, ráadásul úgy, hogy

a hosszúversek minden lexikális, mesterségbeli csínyját is alkalmazza

közben? Merthogy a Kiöltözünk és bemosakszunk, a korábbiakhoz hasonlóan a formák terén sem szűkölködik; Janus Pannonius-, Kassák-, Nagy László- és kortárs áthatások, szabad és rejtett rímes, elegyes klasszikus szerkezetek váltakoznak áthangszerelt, Falusi-lüktetésű, prozódikus költeményekkel, folytatva és megújítva önnön hagyományát. Mert erre a kötetre is igaz, amit Kelemen Lajos írt az Albérleti fordulónap kapcsán: „…tulajdon élete távolait futja. Ha lehet: százfelé, zavarba ejtően gazdag távlatokban.” Vagy a legutóbbi termésről: „A narrátor elsősorban önmagára reflektál, minuciózus precizitással.” (Halálos szótövek kertje – Nagygéci Kovács József) A Kiöltözünk és bemosakszunk az úton járás és a határok eltörlésének könyve,

a modern létezés polgári kereteinek belső átlépései,

kísérletek a szabadság megidézéseire. A kötetnyitó – Falusi-mércével viszonylag tömör – Útbaigazítás, gondosan kiméri e lehetőségeket: „bárhová odatalálnom / járatlanul megadatik / s hogy állomás vég tisztesség / pontját pontosan kimessék / időtlen műholdadatok”. Az eltérő létszférák mikro- és makro-tereit csak a vers képes ilyen könnyedén bejárni, különösen egy olyan költő műhelyében, aki metaforikus tartalmak távoli világait ilyen szépen tükrözteti: „égig hangya fut fűszálon / megadón mellé térdelek / míg talpaira egyenként / próbálja föl a végtelent”. A terekkel való játék visszatérő motívum a kötetben (és akad hozzá elég ihlet – szufla is), egyenes arányban a gyakran megjelenő Isten-képzetekkel: „darázs döngi körül / láthatárunk karimáját / ahogy a Teremtő / széles mozdulattal / egyszer földhöz vágta” (Őrség) – és a hosszú monológok közt rejlő gyémánt csillanású filozofikus betétekkel: „ha nem érzi közelségünk / szagot fog a halál”. Verseskötetbe ágyazott emlékrajzás-gyűjteményként is olvashatjuk a könyvet, ahol Falusi megtartja a „magasabb stílre” jellemző beszédmódokat, saját életébe, múltjaiba enged közeli bepillantásokat – még akkor is, amikor utópiatöredéket ír, 2050-ből.

Egy költözés, egy kórház, a budaörsi szőlő a régi kacatokkal,

a Város és az országutak helyszínei, ahogy biciklisek szemüvegszilánkjaival sebzi fedetlen vállát a Nap… A felnőtté vált férfi lét és egzisztenciális töprengései, néha balladisztikus, máskor nagyon mai nyelven: „Az sem jelenthető ki biztosan, / hogy a szövetség megkötésétől / vagy felbontásától számíthatjuk, / amivé lettünk, s amit elintézünk / egy vállrándítással…”

A régi nők emléke, akik országa nem ebből a világból való, és a szakítás nagy férfipróbáló idegensége ünnepek idején, amikor már sem itt, sem ott nem lehet otthon az ember: „féloldali karácsonyfabénulást / diagnosztizálsz mindkét lakásban.”

A könyv második ciklusában egy új szereplővel gazdagodunk bizonyos Zuglischer Manó személyében, aki úgy lesz a szerző alanyi mása, hogy némi krúdys nosztalgiákkal vegyes – talán Kálnoky Homálynoky Szaniszlójával is rokon –, poétikus alakként számol be nekünk élete viselt dolgairól. A színhely azonban nem Óbuda, hanem Zugló (innen a név), és a jelenkor, noha, a hely szelleme miatt, a hömpölygő és zaklatott dikciókat valami békebeli, századelőt idéző ájer is átlengi. Megtudhatjuk, s ez már a korábbi részből is kiviláglott, hogy a versek elbeszélője konditermekben fogyasztja magát (2005 óta már): „…zsírüledék derekamra / rétegeződik erős zabagépnek / nézhet a krisztusi tárogatógép / karjait összenyomó badibilder” (Vallomás a testhez) – ismerkedik új lakása környezetével, ami valóban, ismét minuciózus pontosságú ön- és világfeltérképezéseket jelent.

A kitűnő és egyben hangulatos, szindbádi kedélyeséggel is átszőtt poémák élvezetes olvasmányok,

még akkor is, ha Zuglischer szerint időnként „bűntudat tenyészti valószerűvé / képzeletünket”. A ciklus egyik mesterdarabja szapphói strófákban mutatja be a főhős csendes belső vívódásait: „Rendel egyre Zuglischer, int, ha fogytán / mélabúja, oktalanul kötődik, / cechet összead, feleséget elhagy, / elfelesezget. … … Dölyfösen belökve a pinceajtót / mérgezett patkány tetemébe botlott, / félrerúgta, mintha nem életének / részese volna.” (Zuglischer Manó és a természet)

A kötet ereje a megszólítás őszinteségében rejlik, és ez a szándék a művet, talán nem a legelső találkozás után, de idővel, akár olvasóbaráttá is teheti.

Falusi Márton: Kiöltözünk és bemosakszunk, Magyar Napló Kiadó Kft. 2020, 92 oldal.