Sokan gondolják, megéri működtetni a lapítás logikáját, hiszen ez már ősi, hódoltság korabeli magyar hagyomány; Zelei Miklós ezzel szemben szánalmasnak tartja a tézist (következményeit pedig brutálisaknak), hogy a megszállás és a diktatúra elviselése szimpla túlélési türelemjáték, s hogy amit erőszakkal operáltak belénk, kihull belőlünk, az élet új szakaszaiba és a történelem új korszakaiba pedig makulátlanul lépünk át. Lehet, hogy maga a szabadságba vetett vakhit is ennek a téveszmének a folyománya. Zelei egymástól független improvizációknak álcázott egységekből szilárd tengely köré szerveződő horrorrealisztikus regényéből mindenesetre az derül ki, hogy honunk e vonatkozásban enyhén szólva nem következmények nélküli ország. Az ötvenes években – ez esetben – egy várossá előléptetett községben a hatalom írástudatlan és süket karmesterei által (le)vezényelt haláltáncdal-fesztivál a fővárosi panelvegetációban máig új formában folytatódik tovább. „Megtanítani egy népet arra, miért szép elvenni valakinek a vagyonát, az életét. Miért igazságos. Jogos. […] Így gyógyulnak be a múlt igazságtalanságának sebei” (74.). A történelmi kísérlet, ha nem is maradéktalanul, de – „globálisan, elvtársak!” – sikerült.
Az ir- és szürreális körülmények között végrehajtott sültrealista gyilkosságok és öngyilkosságok misztériumjátékába adekvát módon épülnek bele az akár publicisztikába is illő, belső monológszerű mondatok. A színtér: „A mindent átfogó, a legnagyobb összefüggésekre vonatkozó, ugyanakkor apró részletekbe menő, egyetemes ismerethiány elfogulatlansága mindennel és mindenkivel szemben” (34.), amelynek létrejöttét a Jövő Daráló Hivatal Jövő Daráló Gépe garantálja.
A pusztítás formái egyre változatosabbak; a helyi hatalom már nemcsak a felnőtt nemzedék neki nem tetsző tagjait (vagy a neki túlságosan tetszőket: lásd a rothadó női holttesteket) tünteti el tetszőlegesen variálható módszerekkel – ki mondhatná tiszta lelkiismerettel, hogy nem kínálnak alternatívát a társadalomnak? Zelei vidéki árnyékalakjai kedvükre szemezgethetnek a felkínált halálnemek bő választékában. Agyonveretés? Az öngyilkosság ötletesnél ötletesebb fajtái (lúg, kötél, szolgálati fegyverrel elkövetett önszájbalövés)? Ahogy halad az idő, a metropoliszban már kényelmesebb változatok is kialakulnak: az anyaméhen belüli gyilkosság tömegesítése. Járulékos veszteségként olykor-olykor egy-egy főkáder is a pokolra kerül. A fő, hogy senki sem pótolhatatlan, a Malinovszkij téesz 2. számú telephelyén az Amszterdam Tanyasztriptíz létrehozásának is lesz ötletgazdája. Aki alkalmazkodik és túlél, az az új rendszerben még nagyobbat kaszál.
Szenvedő alanyai voltunk a kommunizmusnak? Kényszerű kollaboránsai? Haszonélvezői?
A társadalom ijesztően nagy arányaira – az én Zelei-olvasatomban – mindegyik illik. Nem véletlenül akarták elfelejteni azt a korszakot a nemzedékek, amelyek átélték; éppen ebből vezethető le logikusan az új generációk számos tagjában – akik semmit sem tudnak az imbecillis vámpírok rémuralmáról – újabban föltámadó, a „szocializmus” „nemes eszméi” iránti nosztalgiahullám is. Zelei, aki megírta az 1989 utáni korszak mindeddig valószí-
nűleg legjobb magyar faluszociográfiáját, a több, egyre bővítettebb kiadást megért A kettézárt falut, majd groteszkként olvasható realista drámákban adott számot a magyar történelem és az „eltorzult alkatú” társadalom utolsó háromnegyed évszázadáról (Zoltán újratemetve, Situs inversus, Hubertusz, Vendégség), régóta készül rá, hogy ennek a korszaknak az örökségét nagyobb epikus kompozíciókban is földolgozza. (A Gyilkos idők ennek első kísérlete és eredménye.) Miért is? Mert a társadalom imád felejteni; előbb-utóbb azok válhatnak nemzeti hőssé, akik a Kádár János-i idilli világban pisztolyukat az asztalra tették, s úgy tartották meg a lapszerkesztői értekezleteket – azok viszont, akik az asztal túlsó oldalán ültek, halálukig szenvedhetnek az akkor beléjük operált bélféreg-leviatántól. Már ha van lelkiismeretük.