De a téma már nem hagy nyugton: valóban, miről lehetett, kellett volna szólnom a háromnegyed órás műsorban?

Bizonyos, hogy a költészet válságáról. Nemcsak a költőéről. Inkább az olvasóéról. Arról, hogy a költészet helye hátrébb szorult az emberek életében. Vele együtt a költőé is. No és? Ez a költő baja, nem mindenkié, mondhatja pragmatikus barátunk. De téved, ha azt mondja.

Szeretem idézni Czakó Gábor barátom negyedszázados mondását: Gazdaságkorban élünk. Remek mondás, ma is igaz. Sőt, igazabb: egyre inkább uralkodik a gazdasági szemlélet a világfolyamatok irányításában, a politikus is egyre hátrébb szorul, ha nem gazdaság-hitű. Tálalnak a digitalizációval szövetkezett gazdaságuralom mellé kegyes mondatokat is, de ezek olykor még ijesztőbbek – átlátszó tünetei az emberitől való elidegenedettségnek.

A gazdaság valóban nagyon fontos. De csak addig, amíg nem képzeljük a legfontosabbnak életünkben. Itthon körültekintve valóban fontos, hogy legyen méltányos a részvétel a nemzet háztartásában, hogy senki se nélkülözzön, hogy a gyarapodás energiái támogatásra és térre találjanak. Valóban helyre kell állítani a normális működés rendjét mindennapi sürgésünk univerzumában. Még mindig, három évtizeddel felszabadulásunk után, itt vannak a nyomai a kommunista négy évtized teljeskörű, akarnok kontárkodásának. Sebhelyek házakon és tájon, és csak lassan kerekedik felül a közönyön a munka és a minőség becsülete, és a bizalom, minden társadalmi működés alapja. Közöny, bizalom, minőség – ezek már lelki kategóriák, jelezvén, hogy gazdaság nem létezik önmagában. A gazdaság nem magyarázható meg a gazdaságból.

Ha a hétköznapi sürgés-forgás rabjai maradunk, rádöbbenünk egy tiszta pillanatban, hogy nem tudjuk, mi is az értelme egész nyüzsgésünknek. Valami kellene legyen, benne vagy éppen rajta túl – de mi az?     

Az Ige, az a legfontosabb. Kezdetben volt az Ige, mondja Szent János evangéliuma. Az ige, vagyis a szó, a mondat. Mindennapi életünkbe az igaz mondatok hoznak értelmet. Be kell villanjon egy-egy fontos mondat, amely pontosan kimondja, hol is tartunk, honnan jövünk, hová megyünk. Olyan mondat, amely tanulmánykötetnyi gondolatot fejez ki egymagában.  Mint az a mondat, hogy gazdaságkorban élünk. Mert pontosan ragadja meg lelki tanácstalanságunk okát, és mert ott lebeg körülötte kimondatlanul a következő mondat is: akkor most mit tegyünk? Hol találhatók a fontos mondatok?

A televíziók adásfolyamaiban? A világháló piacának hangzavarában, kofák, kikiáltók, zsebmetszők, házi bölcsek és bérelt hírgyártók zsivajában? Órákig vadászhatunk így, míg találunk egy emlékezetes mondatot. S ha szerencsénk van, nem foszlik szét bennünk öt perc alatt, nem bizonyul hamisnak, ámításnak. Akkor kiderül, hogy az igaz mondat költőtől származik, vagy tágabban: írástudótól. A szent írások értőitől. Az Írás olyan fontos, mint az Ige.

Erre, az írástudók jelentőségére hívja fel a figyelmet a költészet napja. Magukat a költőket pedig arra, hogy felelősséggel tartoznak, mert minden írás valamiképp az Írásból kell fakadjon, az Írás igéjéből, ha megannyi áttételen át is. Még a szatíra és a bordal is, nem is szólva a szerelmi költészetről.

Kányádi Sándor azt mondja most bemutatott filmjében a költészetről: „Ha vers, akkor a magyar nyelv”. Igen. A magyar nyelvet, és egyben a tiszta gondolkodást adja tovább nemzedékről nemzedékre a magyar költészet.

Ha vers és a magyar nyelv, mondjuk Kányádival, akkor a magyar klasszikusok, a magyar népdal és a virágénekek. Neves és névtelen költőink sok száz éves alkotásai: képzelet, pontosság, és a ma is eleven nyelv tökélye.

Az ablaknál tűnődve fogalmazom ezeket a mondatokat. Vízcseppek futnak le az üvegen, a kerti esőcsatorna színültig vízzel, északnyugati szél cibálja-szaggatja az ágakat. Áprilisi szelek és esők ideje: eszembe jut a csodálatos virágének, amely így kezdődik: „Tavaszi szél vizet áraszt, Virágom, virágom”, és tudjuk, így folytatódik: „Minden madár társat választ, Virágom, virágom.”

1930-ban, a moldvai Bogdánfalván jegyezte le ezt a dalt elsőnek unoka-nagybátyám, Veress Sándor. Aztán 1949-ben Lészpeden, ugyancsak Moldvában, egy bővebb változatot két másik óriása ennek a nemzedéknek, Domokos Pál Péter és Rajeczky Benjámin. Elgondolkodom, vajon Kodolányi János dédapám, fő-vincellér a Szent György-hegyen, Moldvától sok-sok száz kilométerre ismerte-e 1870-ben ezt a virágéneket, hallotta-e énekelni napszámosaitól vagy poharazgató vendégeitől? Nem biztos.  

Mondjuk, tudjuk: a pillanat ezer mozzanata folyton szerteszét szóródik az élet bőségszarujából, s csoda, hogy valami megmarad belőlük emlékezetünkben. Mégis, van olyan, hogy a hagyomány növekszik. Ma több népdalt és virágéneket tudhatunk az említett nagy muzikológusok és gyűjtők nemzedékeinek jóvoltából, mint dédapám élő dalkincse volt 150 évvel ezelőtt. Mert minden nemzedékben akad valaki, aki kottáskönyvekbe foglalja ezt a növekvő kincset.

Legutóbb 2010-ben, Nótáskönyvében a kiváló zenetudós, Sárosi Bálint adott közre hatvanévnyi tudással ilyen, 330 darabos gyűjteményt a Nap Kiadó jóvoltából. 2009-ben még bőségesebb, gazdagon jegyzetelt gyűjteményt bocsátott útjára Szép magyar ének címmel a vegyész és tokaji borászattulajdonos ifj. Béres József. Én is az ő könyvéből merítem a „Tavaszi szél” gyűjtési adatait, bár tudtam, hogy Bartókék biztatására Moldvában járt népdalt gyűjteni unoka-nagybátyám. Béres József és Klára és szakértő segítőik gyűjteményében a dalcímek és a tudós jegyzetek angolul is megjelennek, a 850 oldalasra bővített 2019-es kiadásban is. Ez már nemzetközileg is használható gyűjtemény, kulturánk reprezentatív névjegye.

És ha népdal, énekeljük. Béresék gyakori vendégek a nyári táncház-tanfolyamokon Kallós Zoltán iskola-kollégiumában, Válaszúton. Merse fiuk táncol a Csillagszeműek – Timár Együttesben és bőgős saját zenekarában. Filmen örökítette meg ezt a boldog közeget Kallós és Béres kísérő szavaival Kabay Barna és Petényi Katalin. Gazdaságkor? Lehet így is csinálni – gyógyszert gyártani és sok száz éves népi kultúrát éltetni, egyszerre.

Nekem és öcséimnek Budapesten anyám olvasott fel téli estéken a cserépkályha melegénél gyermekverseket, népdalokat, mondókákat és gyermekverseket. Talán ezért is lett belőlem költő. Úgy hallom, a népművészet kimaradt az óvónőképzés kötelező anyagából. Gazdaságkor: globális és digitális gyermekeket nevelünk. Ne aggódj, kiváló költő barátom: az óvónéni bizonyára talál elegendő cukibbnál cukibb szöveget a világhálón. De nem a te verseidet. A te könyveid nem jutnak el az ő kezébe. Hogy miért? Az külön írást érdemelne, ágas-bogasat.

Ez az, amit válságnak nevezek. Amiről ezúttal mégsem szóltam. Csak alig.

Mire gondol hát a mai költő, költészet napján? Megbízásunk azért van a Múzsáktól: a világ mindig más, ha a mélyben változatlan is. Meg kell írnunk verseinket a mára érzékenyen, de a hagyományt nem felejtve, nyelvünk zenéjét zümmögve magunkban hangtalanul. Ha van tehetségem és kegyes hozzám a sors, talán eszébe jut egy versem valakinek húsz év múlva, amikor április esőjét, szelét bámulja az ablakból.