Szóval a kert felől indulunk a házhoz, a szülői házhoz, ahol felnőttem. A kert, amelynek most oly sok gondot okoz a kaszálása, valaha jórészt szántó volt, a művelt föld szélén két füves csíkkal, gyümölcsfákkal. És „gyepű” (felénk így mondják), tehát sövény volt mindkét szomszéd felől. Aztán az egyiket apám halála után a szomszéd fia, mert lusta volt nyírni, valami rettenetes vegyszerrel néhány hét alatt kicsinálta. Hihetetlen, hogy mire képes a kémia!
A kertben, a füves részen, két öreg almafa között valaha ház állt, most csak egy, a környezetétől jól elkülönülő egyenes placc látszik belőle. No és odébb egy betömött kút horpadása, ami mellett ősszel mindig nyílnak a kikericsek. Próbáltam utánajárni, de senki, a legöregebbek sem tudták megmondani, ki lakhatott abban a házban. Talán egy Pálffy, mert a hagyomány úgy tartja, hogy ezzel a telekkel kezdődött a falu szívében a Pálffyak birtoka, itt álltak egymás mellett a házaik, a régiek közül egy még mindig megvan, elébe építve az újjal.
A bőrkabátos Pálffyak birtoka, mert így is hívták a családot. (Érdekes, még mielőtt erről hallottam volna, már volt két bőrkabátom, most jóval több van.) Tehát a birtok, ami jórészt adta a tekintélyt, no és a megélhetést is. A birtok, amit aztán elvettek. Ahogy 1951-ben elvették a régi, tornácos házat is. Szemben volt a Mendel-kocsmával, amelynek, mint ahogyan a zsidó családnak, már csak az emléke él, az sem sokáig.
A faluban már rebesgették, hogy elvisznek egyeseket, és jött egyik nyári este a teherautó a rendőrökkel és a kitelepítési határozattal. Nagyapám, nagyanyám és apám egy órát kaptak, hogy pakoljanak. Ágyneműt, ruhákat, élelmiszert. A többi, a két pár ló, a tehenek az istállóban, disznók az ólban, a tyúkok a „tikhélban”, mind ott maradtak. Ott maradt a kert is, úgy, ahogyan volt. Amikor pedig a nagynéném, Isten nyugosztalja, ősszel megjelent, hogy összeszedje a hullott almát, szilvát, elzavarták, hogy itt semmi keresnivalója.
Elzavarta a szomszéd, aki meghallva az idők szavát, nagygazda létére idejekorán kommunista lett. Gyerekkoromban, mikor hallottam róla, egy szikár, mérges arcú, bajuszos embernek képzeltem. Mert emlegették ám azt is, hogy milyen véget ért. Hogy az istállóban, „ganajozás” közben ütötte meg a guta. És eldőlvén, arccal esett bele a „tehenszarba”. Anyám és a templomba járó asszonyok a faluban ezt Isten büntetésének tartották. Mert, ahogyan vallották is, az Úristen hosszan tűrő, de kemény büntető.
A kertet, egy szem gyermekként, végül én örököltem. Nem lehetett testvérem, anyám és apám negyvenen felül voltak, amikor összekerültek. Anyám, Puskás Anna a beteges szülei mellett maradt, Gyula nagyapám nevén dolgozott hosszú éveket a pinkamindszenti téeszben. Mert az általam csak hallomásból és fényképekről ismert

nagypapa, aki a falu bírája is volt, valami tüdőbajjal érkezett haza a Nagy Háború utáni hadifogságból. És meg is halt aztán ötvenhat évesen,

de addig is anyám dolgozhatott helyette. (Persze ezekért az évekért nem lett nyugdíja.)
Szóval 1994-ben, apám hirtelen halála után, budai, hegyvidéki tanárként rám maradt a gasztonyi kert is. Az akkor hetvenéves anyám még tíz esztendeig segített, amennyit bírt, egyre kevesebbet. Így aztán eladásra szánt tujákkal lett beültetve a föld egyik fele, a másikba, a hátsóba huszonnégy szelídgesztenye-növendéket hoztam a gersekaráti szőlőhegyről. Csak hát a szelídgesztenye, ahogy később elmondták, a domboldalt kedveli. Ráadásul meg is támadta a kéregrák, nem lett szerencsém hozzá.
No de a tujákból ott maradt két sor után következik is már a ház. A ház, amelynek a gazdasági, hátsó része még a régi, a nagyapám által épített. Ő is megjárta Szibériát, de korábban volt Amerikában is. Állítólag nem a pénz miatt, hanem mokány, konok ember volt, aztán egyszer, talán éppen a Mendel-kocsmába betért két csendőr. És szó szót követett, majd amikor fegyelmezni próbálták, elvette az egyik kardját, és megverte vele mindkettőt. Így mondják.
Még hihető is talán a történet, a Nagy Háborúig nem kellett az útlevélbe fénykép, Fiumében pedig már inkább arra koncentráltak, hogy meglegyen a hajójegy. Persze jó száz esztendő távlatából nehéz lenne itt igazságot tenni, de az biztos, hogy az ilyen történetek mellett, s egy apám okmányai között őrzött fényképen kívül mindössze egy tábori képeslap maradt Pálffy Ignác után. Amelyet 1915-ben, Trencsénteplicről, a Vöröskereszt kórházából írt barátjának, Nikicser Jánosnak, akinek szerencséje volt, mert Körmenden szolgálhatott, mint lóápoló.
Szóval az első házat Náci nagyapám építette, aztán 1951 nyarán, talán azért is, mert a falu központjában volt, beleköltöztek a kommunisták. Az egyik közülük ott is lakott a háromablakos tisztaszobában, de úgy tudni, gyűléseket és megbeszéléseket is tartottak itt. Hogy meddig ment ez a vircsaft, azt nem tudom, de mikor jött az enyhülés Nagy Imrével, és Náci papa és Mári mama, Mesterházy Mária hazajöhetett Elepről, akkor nem a házba, hanem a kisebbik lányukhoz költöztek.
Amúgy, amikor megérkeztek a számukra kijelölt
tanyára, a disznóólban találtak csak fedelet. Ahonnan a tanyagazda nem sokkal előtte terelte át az állatokat a roskatag építmény másik felébe. Így ment ez akkoriban. De a házat 1953 nyarán valamiért nem kapták vissza. Csak 1964-ben vehette igazán birtokba azt apám, akinek akkoriban szűnt meg a rend-
őri felügyelete, és kapta meg azokat a papírokat, amelyekkel beutazhatott a határsávba. Mert Gasztony akkoriban már abba esett.
Apám története még egy ilyen írást megérne, de most nézzük a házat. Amit kifosztva, meggyalázva talált, így hát úgy döntött, hogy másikat épít helyette. Nagyobbat, szebbet. A kényszermunkahelyeken huszonötezer forintot rakott össze, és hát sok barátja volt, neki mert vágni. Akkoriban már sokat biciklizett Pinkamindszent felé, az esküvő is hamarosan meglett, rá pedig ildomos időben megszülettem én is. Két esztendőt az építkezés alatt még Pinkamindszenten laktunk, de erre persze nem emlékezhetem.
A költözésnél pedig úgy tudom, rettenetes bömbölést produkáltam, Anyám is sírt, mert ott kellett hagynia a szülői házat. Így kezdődött hát a gasztonyi életem, és most is igazán ott vagyok otthon. Talán ott is halok meg majd, abban a házban, ha a Jóisten is úgy akarja.

A szerző újságíró