Mert Tolnai nem csupán verseket, regényeket és esszéket írt, hanem tágas, asszociatív tereket teremtett. Olyan irodalmat, amely egyszerre volt vajdasági és összvilági, egyszerre dél- és közép-európai, egyszerre mélyen személyes és közösségi.
Tolnai Ottó 1940-ben született Magyarkanizsán.
Munkássága elválaszthatatlan az Újvidéken kibontakozó, szabadságeszményre és nyelvi kísérletezésre épülő értelmiségi közegtől.
Az Új Symposion szerkesztőjeként nemcsak a kortárs vajdasági irodalmat formálta, hanem generációk irodalmi gondolkodását is. Verseiben a dolgok egyszerre voltak konkrétak és megfoghatatlanok – egy kék írógép, egy hajófenék, egy művésztelep poros padlója –, s a lírai nyelvet minduntalan kitárta a társművészetek felé: festészet, képzőművészet, rádióműsorok – megannyi elmosódott határmezsgye.
Tolnai költészete mélyen érzékeny, mégis ironikusan távolságtartó.
Nem zárta magát páncélba, de nem is hajszolta a közvetlen hatást. Megfigyelte a világot, akár egy tárgyat, amit körül lehet járni. És közben megfigyelte magát is: mint költőt, mint nyelvhasználót, mint „kékségben élő embert”.
Regényei, esszéi, különösen a Rovarház, a Világpor vagy épp az Újvidéki napló ciklusai újra és újra visszatértek a gyerekkor, a vajdasági táj, az emlékezés és a képzelet metszéspontjaihoz. Mindig volt bennük valami „túlzás” – de nem a mérték nélküli túlbeszélésé, hanem a művészetbe vetett bizalomé: hogy nem kell mindent egy irányból látni, nem kell egyetlen narratívába zárni az életet.
Halálával nemcsak a vajdasági magyar irodalom egyik legfontosabb alkotóját veszítettük el, hanem egyfajta szemléletmód hordozóját is.
Egy olyan költőt, aki képes volt egyszerre emlékezni és felejteni, egyszerre kötődni és elengedni, egyszerre megnevezni és elbizonytalanítani a dolgokat.
De a művek itt maradnak. A kékség, ahogy ő nevezte, továbbra is velünk van – az emlékekben, a könyvek lapjain, és talán azokban a mondatokban is, amelyeket ma másképp mondunk ki, éppen azért, mert egyszer ő már kimondta azokat.
