Putyi vékonydongájú szőke fiú volt, elálló fülekkel. Vizeskék szemeivel olyan ártatlanul tudott nézni, mint a kismacska. Szerette bámulni a falut fehér falú, piros cseréptetős házaival, a két templomtoronnyal, girbegurba utcáival. A dombról pazar kilátás nyílt a falura. Egyszer a vadkörtefa alatt ücsörögve látott egy naplementét, szép volt, ahogy a szemközti hegy fejbúbján megpihen a búcsúzó nap. Elbűvölten nézte, olyan költői lélek volt. Verselgetett. Szorgalmasan gyártotta a szerelmes és hazafias verseket a lányok emlékkönyvébe, nem győzte puszijaikat letörölgetni enyhén szeplős arcáról. Ő volt a legjobb gombozó a suliban. Rengeteg gombja volt, cérnára fűzve hordta őket a nyakában. A gombok bolondja volt, gyűlölte a cipzáras ruhákat, így a saját dzsekijét is, mert amikor szembejött vele Péter bá, a kéményseprő, nem volt mit megfogni. Nem volt ő babonás, csak… Hátha mégis.

Tudtuk, otthon még több gombja van, az öreg ládában őrzi őket. De hiába a sok gomb, egyik sem volt olyan szép és értékes, mint a Misi kék üveggombja. – Cseréljünk! – mondta Putyi, ahogy ott ültek a hídon lábukat lógázva. Misi a fejét rázta, elmélyülten nézte a vizet. – Neked adom érte az ezüstgombomat. – Nagy dolog volt ez Putyitól, az a gomb valaha nagyapja zubbonyán fityegett, megjárta a frontot is. Most mégis megvált volna tőle. Misi a fejét rázta. Putyi leakasztotta nyakából a gombfüzért: – Válassz, tízet adok érte! – Nem eladó, különben sem vagyok én kofa, hogy itt alkudozzak veled, ha majd elnyered, a tiéd lesz! – De hát sose játszol vele. – Most fogok, azt hiszed, félek, hogy elnyered?! – Rendben. Játsszatok ti is! – rikkantott Putyi Laliék felé, akik ráérősen ballagtak az úton, mint a jóllakott libák a tarlóról.

Lali lemérte az öt lépés távolságot a lyuktól, meghúzta a vonalat és dobott. Osztályelső volt, a négytusacsapat tagja, a focicsapatban a gólkirály, szólista az énekkarban, nem mellesleg a lányok kedvence. A kopott pléhgombja kis porfelhőcskét lebbentve landolt, arasznyira a lyuktól. Az első kör után Guszti vezetett szürke gombjával. A kék üveggomb a harmadik, Putyi ezüstgombja az utolsó. Egyre több gomb volt már a lyuk körül, percről percre változott a hadállás. Egy idő után Putyi volt az első. Misi nem hagyta annyiban, hosszasan célzott. Hiába, mert a gombja messzire gurult a lyuktól. Mérgében elvörösödött. Újra próbálkozott. – Vége, nincs tovább! – kiáltotta Lali.

– Becsöngettek.

Putyi volt a nyerő dobó. Markába kezdte szedni a lyuk körül heverő gombokat. Köztük a kék üveggombot. Vékony teste megfeszült, karja meglendült. Néhány fürgébb kis jószág kipattant a lyukból, de nagyobb része bent maradt, köztük a kék üveggomb is. – Elnyertem! – tapsikolt örömében Putyi, és odakuporodott, hogy kiszedje nyereményét, de Misi gyorsan rátaposott a lyukra. – Engedj, add ide! – kiáltotta méltatlankodva Putyi. – Megnyertem, az enyém! – Hát akkor vidd, ha tudod! – Putyi megpróbálta elmozdítani Misi lábát, de nem bírta. Nagydarab, erős fiú volt, Putyihoz képest egy Herkules, lábát a guggoló Putyi álla alá támasztotta és hanyatt lökte, majd zsebre vágta a gombot, és elindult az iskola felé. Putyi föltápászkodott, leverte magáról a port. Lali vállára tette a kezét, próbálta megvigasztalni a megszégyenített fiút.

– Most mondd meg, milyen pofátlan! – mondta Putyi sírós hangon. Lali szaporán bólogatott.

A tanterem, akár a megbolydult méhkas. Putyi volt a napos, táskáját a padra dobta, letörölte a táblát, amely jó maszatos lett, úgy festett, mint a térkép. Szép sorban kirakta a krétákat, igazított egyet a tanári széken, majd fülelni kezdett az ajtónál. Guszti nagy beleéléssel kukorékolt. Nagy volt ebben a műfajban, egy igazi kakas is megirigyelhette volna. A többiek kotkodácsoltak és gágogtak, kész baromfiudvar volt a terem. Csak a lányok viselkedtek illedelmesen, fejüket összedugva sutyorogtak, köszörülték a nyelvüket a fiúkon, akiktől többnyire csak annyi telt, hogy meghúzták a hajukat, vagy rájuk nyújtották a nyelvüket, ezt a nem mondom meg, mire való leffentyűt. Nyálhabarót. Misi a szomszédja tolltartójával célba vette Pásztor tarkóját, de Pásztor, mintha megérezte volna, mi készül, félrerántotta a fejét, így a tolltartó az asztalon álló vázát találta el. A váza ripityára tört. Putyi a cserépdarabokat szedegette össze, amikor betolta terebélyes hasát az ajtón Gyula bácsi, a mogorva számtantanár, akiről kevesen tudták, hogy költő, egy verse meg is jelent az újságban, a falu villamosítását, mint szocialista vívmányt dicsőítette benne, szépen olajozott rímekkel. – Ki törte el? – kérdezte, bajusza remegett.

Maroknyi szőrcsomó díszelgett az orra alatt, amit, mióta megvan, gondosan ápolt, sose lehetett látni rajta ételmaradékot, morzsát. Az olyan ember nem érdemel bajuszt, szokta mondogatni. Az a váza igen régi darab volt, egy kedves nőismerősétől kapta valamikor, a névnapjára. Van, aki úgy tudja, színésznő volt az a titokzatos hölgy. Júliaként szeretett bele Gyula bácsi, aki akkor még nem volt bácsi, sokkal inkább Rómeó, lángoló szívű, lobogó hajú ifjú. Nagy becsben tartotta azt az ajándékot, azért is nem vitte haza, hogy mindennap láthassa, de a felesége ne. Olyan csend támadt a teremben, hogy a légy zúgását is hallani lehetett. A diákok persze csak annyit tudtak a vázáról, hogy váza. – Most megadom a kölcsönt, te szemét – gondolta Putyi, Misire pillantva, aki úgy ült vöröslő fülekkel, mint akit gyomorszájon vágtak. Rosszul állt a szénája számtanból. Ha most még az öreg matektanár amúgy ritkán mutatkozó jóindulatát is elveszíti, eláshatja magát, akkor hideg vizet ihat a biciklire, amit a szülei ígértek neki, ha tisztességgel helytáll az iskolában. Erre rossz volt még csak gondolni is. Kétségbeesve nézett szét az osztályban, segítséget remélve a padokba szinte belepréselődött osztálytársaitól. Gyula bácsi kezdett elvörösödni, érezni lehetett, hogy csak idő kérdése, mikor fog kitörni, mint a tűzhányó, attól pedig Isten mentsen mindenkit. – Én törtem el – mondta Putyi, a Misi tekintetét keresve – véletlenül lelöktem. – Úgy! – mondta az öreg, mintha kést állított volna a fiúba, aki élvezte a bosszú semmi máshoz nem hasonlítható gyönyörét. A legnemesebb bosszú a megbocsátás. Persze Putyi sohasem bocsátott meg Misinek, de megnyugodva úgy gondolta, most már kvittek. Sárba taposta büszkeségét.

– Putyi –, bökte oldalba Misi, amint ballagtak kifelé a teremből –, a tied. – Markában megcsillant a kék üveggomb.

– Nem kell! – mondta Putyi, és elviharzott.

 

/Grafika: Molnár Gyula/