Két baba hangtalanul, gondolathullámok útján beszélget egy jókora kosárnyi régi limlom – kopott plüssmackók, szanaszét heverő babakarok, -lábak, -fejek, pöttyös labdák, legódarabok – között és fölött egy tinilány szobájában, a galériára vezető lépcső alatt. Mintha egy játéktenger színén ülnének, mozdulatlan. Egymástól alig egy méterre vannak, mégsem tudják megérinteni egymást. Mivel a kosárhoz (az elfeledett gyermekkor Noé-bárkájához) közel van a másik szoba – a nappali – majdnem mindig nyitott ajtaja, egyikük a annak egyik szeletét látja, míg másikuk egy másikat. Elli hagyományos alvóbaba, Lencsi textilből készült.

ELLI: Milyen furcsa, Lencsi, hogy látszólag mindig fiatalok maradunk, mégis kiöregedtünk már.

LENCSI: Ezt hogy érted? 

E: Egyrészt nincs már semmi szerepünk Ágika életében, aki tíz éve még babusgatott minket, minden este lefektetett, „Tente, baba, tente!”, másrészt látom a másik szobában egy fénydobozban, hogy manapság milyen új, egyre élethűbb babákat gyártanak, kúsznak, másznak, fogatlanul vigyorognak, gőgicsélnek… pedig egy játékbabán látszani kell, hogy nem emberi csecsemő. Nekünk nem az volt a szerepünk, hogy olyanok legyünk, mint az igaziak, arra ott voltak Ágika bölcsis és ovis társai. Mi csak gyereknek látszó tárgyak voltunk, akiken gyakorolhatta az anyaságot… De hű szolgálatunkért elmaradt a hála! A legutolsó alkalomkor, amikor a kezébe vett, egyenes háttal ültetett ide, pedig alvóbaba vagyok. Ezért soha nem csukhatom le a szemem, mindig csak néznem kell előre, jól ki is száradt a szemem, és a szürke hályog, ami rátelepedett, az por. Ezért is látok kissé homályosan. És ha nem fektetnek le soha, nem is tudom soha kipihenni magam…

L: Jaj, ne zsörtölődj, Elli, minek neked pihenés? Csak ülsz itt, mint én, olyan megerőltető munka ez? 

E: Az unalom is fárasztó tud lenni, a semmittevés. Rosszabb, mint a kemény munka. 

L: Jó, ez igaz, de megbocsátható Ágikának, végül is most már nagy lány, udvarlója is van. Néhányszor már fel is hozta a fiút, amikor Apa és Anya nem volt itthon. A szájukat is egymáséhoz érintették. Azt miért csinálják, nem tudod? 

E: Nem tudom, de Apa és Anya ennél cifrább dolgokat is szokott művelni, én innen pont odalátok a nappali ágyának a nagyobbik részére. Gyakran csinálják. Nem értem, hogy ilyenkor haragszanak-e egymásra, vagy szeretik egymást, mert mintha birkóznának, Apa leteperi Anyát, és többször meg is üti erősen Anya fenekét, aztán elöl kijön neki valami rúd, amivel sokszor megdöfi Anyát a lába között.

L: Nagyon különös… Mi lehet ez? Mert máskor, ha erre fordul, mifelénk, nem látszik ott neki elöl semmiféle rúd, pláne ha nadrágban van.

E: Mit tudom én, minket semmibe sem avatnak be! De visszatérve Ágikára, nekünk például miért nem lehet udvarlónk, hogy legalább egy kicsit elfoglalhassunk magunkat? Ez nem igazság!

L: Ugyan mit akarsz, Elli? Egy néma leventét, fiúbabát, aki meg se merne szólítani, meg egyáltalán: nem is tudna beszélni? Nem hogy megdöfködni a rúdjával. Ne légy telhetetlen, itt vagyunk egymásnak mi. Én szívesen udvarolok neked, ha akarod.

E: Édes vagy, de még meg sem tudjuk simogatni egymást, pedig itt vagyunk egészen közel  szinte karnyújtásnyira. És a számat is szívesen a tiédhez érinteném, mert szeretlek, és szeretném is tudni, milyen a szájérintés. 

L: Csóknak vagy puszinak mondják az emberek.

E: Bár ha jól meggondolom, nem vagy már olyan szép, mint tíz éve, mert eléggé megrágtak a molyok…

L: Hát, köszönöm szépen, te aztán jól tudsz udvarolni…

E: Jaj, ne vedd már komolyan, csak ugratlak! A függőleges vonalszemed ugyanolyan vonzó, mint régen. Meg a szüntelen mosolyra húzódó szád, és a két kerek rózsaszín orcád…

L: Na, jól van, kiengeszteltél… Te szerencsésebb vagy, hiszen nem is nagyon tudsz változni, mert műanyagból készültél, neked legfeljebb a ruhádat kezdhetik ki a molylepkék. De ahogy látom, sértetlen a réklid.

E: Te finomabb, puhább textilből vagy, belőled jobban szeretnek lakmározni. 

L: Hja, de akár változunk, akár nem, öregek vagyunk, hasznavehetetlenek… Olyanok, mint két kiszuperált tárgy, amely csak süllyed lefelé az időóceán egyre sötétebb vizében a teljes feledés felé… 

E: Miket karattyolsz itt össze, Lencsi?! Egy szavadat sem értem! Mi az az időóceán, meg egyáltalán, honnan veszed ezeket a furcsa szavakat?

L: Apa író és költő, te is tudod, ott szokott ülni a nappaliban annál a nagy asztalnál, amire én látok rá. Egy füzetbe vagy egy állandóan mindenféle képeket mutató gépbe írogat. És Anyával sokszor megbeszélik, hogy jó-e, amit Apa írt. Akkor hallottam ilyen szavakat meg kifejezéseket. 

E: Aha… Na, mindegy, én nem tudom, mi az az időóceán, csak azt, hogy az emberek nem veszik komolyan a tárgyakat, nem bánnak velük tisztelettel, velünk sem. És ez igazságtalanság. Velünk szemben annál inkább, mert minket az ember teremtett saját magához hasonlóvá, nem olyanok vagyunk, mint egy szék vagy egy tányér.  

L: Elli, igazat beszélsz, de az emberek egymást sem becsülik meg, nemhogy a tárgyakat, Apa és Anya nagyon sokat beszélgetett erről. A fénydobozban egyfolytában azt látni, hogy az emberek egymást gyilkolásszák, vagy kínozzák, vagy egyszerűen csak bántják, ordítoznak egymással, szinte soha nincs nyugalom abban a dobozban. Minket legalább nem bántanak, és jól megvagyunk itt egymással, még ha kicsit unalmas is az életünk. 

E: Olyan unalmas, Lencsi, mint a halál. 

L: Halál?! Miről beszélsz? Ezt te is Apától vagy Anyától hallhattad. Csak az emberek halnak meg, a tárgyak nem. Lehet, hogy elkopunk, megrágnak a molyok, letörik a karunk, vagy mit tudom én, mi minden történhet velünk az idők során, de nem tudunk meghalni, mint az emberek. Hiszen nem is élünk igazán. 

E: De meg tudunk halni, mert valamiért nekünk is van lelkünk, és akinek lelke van, az igenis meg tud halni! Egyébként is már vagy tíz éve egyfolytában haldoklunk itt.

L: Na, hát, erről meg én nem hallottam soha. Mi a csuda az a lélek? 

E: Pontosan én se tudom, csak abból következtetek rá, mi lehet, amit Apa meg Anya beszél egymással. Mindenesetre, az biztos, hogy az emberek többsége azt hiszi, a tárgyaknak nincs lelke. A lélek megléte vagy nemléte valahogy a sírással függhet össze – tudod, amikor Apa és Anya egymás vállán zokog, hogy milyen szar ez a világ… Biztos te is hallottad már. 

L: Persze, de nem egészen értem, mikor kell sírni, mert van, hogy örülnek valaminek, és akkor is sírnak. 

E: Apa nagyon szeret egy költőt, valami Babos, vagy Babi Mihályt, az ő verseit szokta hangosan olvasni, néha csak úgy magának, az egyiknek az a címe, hogy Szunt lákrimé rérum. Ebben van szó a tárgyak lelkéről. Így hangzik az eleje:
    

     Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
    Hogy sírnak a szobámban nesztelen; 
    Sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
    Bús lelküket kitárják meztelen. Ésatöbbi….

L: Aha, ezek szerint a lélek, a könny, a nesztelenség és meztelenség, a sötétedő alkonyok meg a satöbbi összefügg egymással. 

E: Jaj, de lüke vagy, Lencsi! A „satöbbi” nem jelent semmit, csak azt, hogy a vers még folytatódik.

L: De ha folytatódik, akkor mégis jelent valamit. Azt, hogy „még folytatódik”. 

E: Fárasztó vagy, Lencsi, most hülyéskedsz, vagy tényleg ilyen hülye vagy? 

L: Elnézést, Elli, én nem hülye vagyok, hanem csak komolyan veszem, amit hallok. Hogyha Apa szereti ezt a Mihályt, akkor biztos azért, mert a Mihály igazakat ír, nem? És azt hittem, hogy az „ésatöbbi” is a vers része.

E: Jól van, hagyjuk. A lényeg, hogy itt az áll, hogy nekünk, tárgyaknak is van lelkünk. 

L: Rendben, és a lelkünk a Mihály szerint bús. Hát, van is okunk búsulni, már egy ideje másról sem beszélünk, csak erről…

Elli és Lencsi egy darabig hallgatnak. Ilyen komolyan még soha nem beszéltek egymással. A körfolyosós ház szobácskájába lassan beszűrődik a sötét, sejtelmes alkony, és úgy elszomorodnak sorsukon, hogy legszívesebben sírva fakadnának, ha lenne könnyük. Elli arcáról legördül valami, de az nem könny, hanem a plafonról épp a szemgödrébe hullott vízcsepp, mert odafönt csőtörés volt.

Ekkor nagy zörrenést hallanak, valaki dühödten beront a lakás bejárati ajtaján. Amikor az illető a nappaliba ér, mindkét baba látja, hogy Apa az, aki rettentő dühös, egészen magánkívül van. Nagyon be is rúgott. Hátizsákját ledobja az ágyra, majd fel-alá járkál, és közben eltorzult arccal egy mondatot cifráz:
 

APA: A büdös kurva!... A rohadt büdös kurva!... Megcsalt a tetves rohadt kurvája…
Satöbbi.

L: Elli, te érted, mit mond? 

E: Csak a „büdös”-et értem, de azt eddig a kakira használták. A többit nem. Fogalmam sincs, miről beszél, a többi szót vagy nem mondták még, vagy nem ugrik be,mit jelent. 

L: De valami nagy baj lehet, ha ilyen dühös…

Dudorászás hallatszik a körfolyosóról, ami egyre erősödik, majd elsuhan egy árny a babaszoba ablaka előtt, és már kattan is vidáman a zárban a kulcs. Apa eltűnik, majd pár másodperc múlva a két baba az előszobából hallja majdnem ugyanazt Apától, amit a nappaliban mondott:

APA: Te rohadt büdös kurva, megcsaltál! 

Majd Anya visítása hallik, és dulakodás zajai. Ritkán, de szoktak veszekedni, Elli és Lencsi képesek értelmezni a hangokat. 

E: Akkor tehát Anya a rohadt büdös kurva, aki megcsalta Apát.

L: Ja, vágom… 

E: Ez meg mit jelent? Nehogy már okosabb legyél, mint én!

L: Ágika használta többször is, amikor felhozta ide a fiút, valami olyan értelme van, hogy érti a dolgot, amit a másik mond neki. 

De a babák nem játszhatnak tovább a szavakkal, mert Anya és Apa veszekedése elfajul, egy szempillantásra látják Apát, amint odarohan az előszobai kredenchez, és előhúz egy hosszú, fényes tárgyat, amin élesen megvillan a fény. Aztán Apa újra eltűnik, majd Anya még hangosabb visítását hallják, majd elfúló, bugyborékoló hangját, amit furcsállnak, mert ilyet még nem hallottak. Nagy, tompa puffanás. Kisvártatva látják, hogy Apa villogó szemmel behúzza Anyát a szobába a szép fekete hajánál fogva, az ágy elé. Aztán elengedi, s Anya feje koppan a padlón. Mindketten látják azt is, hogy Anya teste széles piros csíkot hagyott maga után. Anya nem mozdul, csak fekszik. 

E: Bús a lelkem, Lencsi… Az a piros nem jelenthet jót, amikor a fénydobozban mozgó képeket mutatnak, sok emberből folyik ki ilyen piros folyadék, miután rosszul bántak vele. Azt hiszem, vérnek mondták. És utána sokan közülük meg is haltak.

L: És akkor most Anya is meghalt? 

E: Valószínű, mert sok a vér.

L: És mi lesz vele?

Közben észreveszik, hogy Apa ráborul Anya mozdulatlan testére, és nesztelenül rázkódik.

E: A mozgó képekben a megölt halottakat el szokták dugni valahova.

L: És mi lesz Apával?

E: Börtönbe kerül.

L: És mi lesz Ágikával?

E: Nem lesz többé Anyukája.

L: És mi lesz velünk?

E: Velünk? Az lesz, hogy most kimozdulunk tespedtségünkből, átmegyünk a nappaliba, és segítünk, ha valamiben tudunk. Hátha Anya még él, és tudunk rajta segíteni.

L: Ez szép, de hát meg se tudunk mozdulni, Elli! 

E: Na figyelj, Lencsi, Apa egyszer azt mondta Ágikának, hogy ha valamit nagyon akar az ember, azt roppant összpontosítással meg is tudja valósítani. Összpontosítsunk, aztán vessük le magunkat a kosárból. Nem törik csontunk, legfeljebb neked leesik az egyik karod.

Öt perc múlva csúszva-mászva, egymást segyítve, tolva átjuknak az előszoba küszöbén. Jobbra vértócsát látnak az ajtónál, közepén a kés. Döbbenten erőlködnek tovább. Közben reménykednek még: hátha Anya nem halt meg. Apát sokszor látták már részegen, és ilyenkor a legtöbbször elaludt. 

Tiszta véresek már, amikor odaérnek Anya lábához. Elli – utolsó erejét megfeszítve – félig a lábra támaszkodva föltápászkodik és mozdulatlan, de érző ujjait rányomja Anya lábfején az ütőérre.

E: Halott.

L: Honnan tudod?

E: Apa egyszer elmondta Ágikának, hány helyen lehet kitapintani a pulzust az emberi testen… Te, Lencsi, iszonyúan szomorú vagyok. Úgy érzem, belehalok a bánatba.

L: Én is, Elli. Elviselhetetlenül fáj itt belül valami. Gyere, bújj ide mellém, most nem akarok egyedül lenni.

Elli odabújik, és a két véres kis baba átöleli egymást. Miközben Lencsi magához szorítja, Elli végre örökre lehunyhatja szemét. Aztán Lencsi kerek, rózsaszín orcája is hamuszürke lesz.


/Illusztráció: Pixabay/