a hullámok természetéről
Virginia Woolfhoz
két idegösszeomlás között
mégis, mit lehet tenni,
mire használd fel az időt,
ha már megalkottad az
angol lélektani irodalmat,
és minden karaktered
személyiségét megkettőzted,
be van fejezve a nagy mű, igen
okos programnak tűnik,
de legalábbis végérvényesnek
egy napsütötte március délelőtt
kisétálni az Ouse partjára,
és dönteni végre önmagadról,
markodba zárni az őrületet,
hangosan kiröhögni,
a szeme közé köpni,
majd ruhád zsebeit súlyos,
nagy kövekkel telerakva,
örökre elmerülni a hullámokban,
mely lássuk be, számodra nem
idegen közeg,
ó, de hogy ezek a súlyos, nagy kövek
mennyi hullámot tudnak felverni,
amelyek képesek áthatolni téren és
időn, azt talán még te sem gondoltad,
egyik átölel, úgy óv, mint az
anyaméh, a másik kifolyik a
partra, és mint homokvárat,
elmossa gyerekkorod traumáját,
koncentrikus körökben árad
a meggyalázottság, de ne félj,
az a bucskázó kis hullám
megsimogatja a sikolyodat,
és lágy dallamot komponál belőle,
szép tisztára mos minden feléd
közeledő tisztátalan szándékot,
jaj, Virginia, mi most értjük csak meg,
hogy nincs magyarázat semmire,
most értjük csak meg, hogyan
lehet öngyilkosnak lenni
márciusban
