– Nyisd ki a szömöd, édösapám! – unszolta a kislány Bebők Bálintot a sámlin állva, mert még nem értette, mi az a halál.

A halottat 1920. április elsején, épp nagycsütörtökön ravatalozták fel a tisztaszobában. A legkisebb lányának kérése két nappal később hangzott el. Az apa engedelmeskedett, kinyitotta mindkét szemét, de a kis Etelka a rémülettől majd megdermedt, mert az apa bal szemgolyóját időközben egy döglégy beköpte, és kezdett összefolyni.

Etelka leugrott a sámliról, majdnem elvágódott, és rohant ki a konyhán át a szabadba, nem érdekelte, hogy lebukik, ha meglátják a nővérei, hogy tiltott helyen járt. A kislány nem tudhatott róla, hogy apja – az ő távozása után – erre-arra még forgatta is a szemét, akár egy megszállott, sőt, zaklatottan föl is ült a ravatalon, aztán lassan visszafeküdt. Fokozatosan próbálta visszakényszeríteni magát a halálba, amely oly sokszor kerülgette a háború négy éve alatt. Túlélte a világégést, valószínűleg azért, mert nem harci alakulatba, hanem munkaosztagba küldték. A frontról több-kevesebb szorgalommal írogatta a tábori levelezőlapjait az asszonynak, amelyekből nem derült ki semmi lényeges, sem az, hogy merre jár éppen a háború hadszínterein kék k u. k. egyenruhájában, sem az, hogy lelki labilitása miatt került munkaosztagba.

Április elseje éjjelén Bebők Bálint lekászálódott a ravatalról, de senki nem látta vagy hallotta, mert ezekben a napokban a nagy parasztházban mindenki úgy aludt, mint akit agyonvertek – akár a tanítványok az Olajfák hegyén. Csak a legkisebb lánynak, Etelkának volt egy rémálma ekkor, ő volt a legérzékenyebb, a nővérei nyugodtan húzták a lóbőrt, akár egy ágyút is elsüthettek volna a fülük mellett, ők átlagos lányok voltak és debellák, nem olyan vékonykák, mint a kishúguk. A legnagyobb, Zsófi később kurvaságra adta a fejét, a középső, Teri pedig húszévesen – már újdonsült feleségként – meghalt tüdőcsúcshurutban.

Etelka tehát éjszaka, amikor az apja fölkelt és kiment a házból, azt álmodta, hogy az apja fölkel és kimegy a házból. De semmi többet, mert zihálva fölriadt. Nem látta, hogy a bejárati ajtót a halott nyitva hagyta-e, mert amikor fölnézett, a félhomályban csak az ajtóval szemközti kredencet látta derengeni. Aztán mély álomba zuhant. Etelka a konyhában aludt megözvegyült édesanyjával, a nővérei, akikkel anyja mindig kivételezett, akiket tánciskolába meg hímzőkörbe járatott, a konyhától balra fekvő szobában aludtak nagy parasztágyakban, mindig friss, jó szagú dunyhák alatt. Ahogy az alföldi gangos parasztházaknál általában, itt is a konyha volt a ház központja, és a bejárati ajtó is a konyhába nyílott. Másnap a kislány nem szólt az álmáról sem az anyjának, sem a nővéreinek. Hétéves volt még, de tudta, hogy a családja bolondnak tartaná.

Etelka nagy tettre szánta el magát: a rákövetkező éjjel ki akarta deríteni, fölkel-e az apja és elhagyja-e a házat, mert naiv kislányként hitt az álmokban.

Amikor elérkezett a kísértetek órája, vagyis a falióra elütötte az éjfelet, Etelka a félelemtől reszketve, felöltözve feküdt a kemény konyhai lócán, ahol rendesen aludni szokott, az orráig felhúzva a takarót. Egy perc múlva sustorgást hallott odabentről, majd kisvártatva nyikordult a tisztaszoba üveges ajtaja, és az apja idegesítő lassúsággal odament a kredenchez, kihúzta az eszcájgos fiókot, és kivette a leghosszabb, legélesebb konyhakést, majd kiment a házból. Mindez nem volt zajtalan, a hajópadló is recsegett a súlyos halotti csizma alatt.

Etelka lepattan a lócáról, utánamegy apjának, közben veszettül ugatnak a kutyák, pár perc, és az egész falu kutyaugatástól zeng, meg a disznók is röfögnek az ólban, de senki nem ébred fel, álomkór lepte el egész Babódfalvát… Apuka a szomszédba megy, Etus nem meri végig követni az útján, csak a szomszéd kapujáig merészkedik, be az udvarba már nem, de leguggolva árgus szemmel lesi a kerítés lécein át, mi történik. Öt perc múlva kijön az apja, és a konyhakést beletörli a szomszédék háza előtt kötélen száradó lepedők egyikébe: a lánya jól látja, mert nemrég volt telihold. Bebők hazamegy, Etus óvatosan utána.

Másnap zsandárok jönnek nyomozni a bűntény ügyében. Dömök Gábort kora reggel vérbe fagyba találta a felesége, Juliska. A zsandárok átjönnek Bebőkékhez is, ahol a kis Etelka megnyílik, és beszél, az anyja és nővérei lehurrogják, hogy miket hadovál itt össze, „tessék megnézni csendőr urak, ott fekszik az uram holtan a ravatalon”, a zsandár ráripakodik az özvegyre, hogy hallgasson, hadd beszéljen a kislány. Etus megmutatja a konyhakést is, amit az apja éjjel elővett, majd visszatett a helyére.

A zsandárok megvizsgálják, nem látnak rajta semmi gyanúsat, vérnyomokat sem. Értetlenkednek, mert a tisztaszobában tényleg ott fekszik a halott, bemennek, megnézik, de a biztonság kedvéért hivatalosan kihívatják a faluorvost, nézze meg, meghalt-e valóban Bebők Bálint. Az orvos, tekintettel az ügy fontosságára, hosszan vizsgálja, és halottnak nyilvánítja, mivel semmi életjelet nem talál, és írásos jelentésében ő is megemlíti, hogy a férfi szemét már beköpte egy döglégy. (Zárójelben megjegyzi még, hogy rendkívül furcsának találja ezt a körülményt, hiszen az áttelelt legyek kora tavasszal még nem aktívak, ráadásul ez a húsvét szokatlanul hideg.)

A zsandárok kételkednek Etelka igazmondásában, de úgy döntenek, hogy másnap a biztonság kedvéért éjfélkor mindketten a házban várakoznak – elbújva: egyikük a ravatalos tisztaszobában egy szekrény mögé rejtőzik, a másik a konyha egyik sarkában lapul meg, hogy lássák, történik-e ismét valami. Etus meg az özvegy is éberen várakozik, ki-ki a maga fekhelyén, felöltözve, alvást színlelve.

És tessék, akárcsak tegnap, a halott éjfélkor fölkél, kiveszi helyéről ugyanazt a kést, lomha léptekkel kimegy (a zsandárok utána) – egyenesen a másik, szemközti szomszédhoz. A hatóság emberei óvatosan lopóznak utána – Etelkának és az özvegynek megengedték, hogy távolabbról kövessék őket –, csak akkor kerülnek szaporán Bebők mögé, amikor belép a szomszéd házának konyhájába, és épp emelné a kést a horkoló férfira, Móricz Andrásra. Kicsavarják kezéből a fegyvert, és odébb taszajtják, majd szuronyt szegeznek felé. Bebők egy darabig áll halotti egyenruhájában, amibe a mosdatás után felöltöztették, aztán elterül a földön kitekeredett tagokkal, mint aki hirtelen meghalt, vagy mint aki medvét látott.

Ekkor a zsandárok megint hívják az orvost, aki a közelben várt az úton a szekerén, ahogy megbeszélték. Megint csak azt állapítja meg, alapos vizsgálódás után, hogy a férfi halott. A két zsandár egy pillanatra tanácstalanul összenéz, mitévők legyenek, hová vigyék a halottat: vissza a ravatalra vagy be a csendőrségre, mint egy bűnözőt, akit megakadályoztak egy újabb gyilkosság elkövetésében? Aztán szólnak özvegy Bebőknének, hogy elviszik a holttestet a csendőrségi fogdába, mert nem tehetnek ki senkit annak a veszélynek, hogy ez az élőhalott ember megtámadja. De sietni kell, nehogy oszolni kezdjen a tetem, amúgy is holnap lenne a temetés.

A csendőrparancsnok szól a református lelkésznek, nincs-e valami ötlete, mit kezdjenek Bebőkkel, az meg azt mondja, hogy a plébánost kérdezzék, a katolikusok tartanak ördögűzést, mert szerinte az kell ide. (A zsandárok azért a református paphoz fordulnak először, mert a község túlnyomórészt kálomista.) A plébános rögvest üzen távírón a kalocsai érseknek, Várady Lipót Árpádnak, hogy azonnal méltóztassék küldeni egy ördögűzőt, mert nagy a baj Babódfalván, és röviden vázolja a helyzetet.

Amikor az érsek megkapja az üzenetet, elgondolkodik, mert egyrészt nagyon ritkán tartanak ördögűzést, másrészt – épp ezért – törnie kell a fejét, kihez forduljon. De végül csak eszébe jut egy nyugalmazott kalocsai plébános, aki ennek a témának alapos ismerője, bár maga még sosem végzett exorcizmust. Szól neki, tájékoztatja a nehéz feladatról, ami Babódfalván vár rá, és miután Szekcsői-Hercegh Asztrik, a vén pap elvállalja, az érsek megáldja, és sürgősen útnak indítja a saját szolgálati automobilján.

Az ördögűzőt a csendőrségen azonnal a fogdába vezetik, ahol a halottat a biztonság kedvéért szíjakkal és vasakkal már lekötözték egy vastag tölgyfa asztalra, amelyen visszaeső bűnözőket szoktak – néha egy kis kínzással nyomatékosítva – kérdezgetni.


Szekcsői-Hercegh körülnéz, biccent, előveszi a kellékeket, magára ölti karingét, és belekezd:

– Az Atya, A Fiú és a Szentlélek nevében, ámen…

A démonnak nem is kell ennél több. A halott teste hirtelen rángani kezd, kezét, lábát feszegeti, kinyitja összefolyt szemét, nagy riadalmat okozva a körben állókban, akik mind érintettek az ügyben. Amint az ördögűző emelte az aranyozott kis vasfeszületet, kellemes basszus hang szólalt meg a halott teste mélyéről:

– Hagyja a keresztet, tisztelendő úr, ne fárassza magát a formaságokkal! Én szálltam meg Bebők Bálint porhüvelyét, és el is mondom, miért... – A jelenlévőkben megrökönyödést okoz a hulladémon udvarias, együttműködő modora. Mindenki rémisztő, fülsiketítő ordibálásra számított. – A galíciai fronton szörnyű kínok közt meghaltak egyikének lelke vagyok, és azért Bebők bajtársban vertem tanyát, mert részegen egyszer többünknek elárulta a lövészárokban, hogy kilenc esztendeje a harmadik – újszülött – lányukat párnával megfojtották, hogy „ne lögyön annyi éhös száj” a háznál, pontosan így mondta, aztán hozzátette, hogy „hörtelen halált” jelentettek a halál okaként. Mi, a katonatársai mind katolikus bakák voltunk, csak Bebők volt kálomista, nálunk otthon a gyermekáldás szent volt, és azt is megtudtuk a fronton, mit jelent kínok közt elpusztulni fulladásos halállal. Én például egy gáztámadásban a rózsaszín tüdőmet hánytam ki, mielőtt borzalmas fájdalmak közt kiszenvedtem.

A démon elhallgatott, talán hatásszünetet tartott, és az egyik zsandár azonnal kihasználta az alkalmat, hogy megkérdezze Bebőknét, aki ekkor már fojtottan zokogott:

 – Bebőkné, igaz, amit a démon állít? –, de akár meg sem kellett volna kérdeznie, mert az asszony zokogása felért egy beismerő vallomással.

– Igaz… – jött az elcsukló válasz.

– Aztán két év múlva – ragadta ismét magához a szót a démon – rá akarták tenni a párnát Etelkára is, de tanakodtak, és végül életben hagyták…

Az ördögűző közben döbbenten a halottra nézett, az özvegyre, a csendőrökre, és nem tudta, mitévő legyen.

– Oszt mért nem tették végül rá a párnát, Bebőkné? – kérdezte a másik zsandár.

– Mert arra gondoltunk, hátha ez a kislyány fog eltartani bennönket öregkorunkra –, és azzal újabb zokogásban tört ki, könnyeit a kötényébe törülgetve.

Nem csoda, hogy az egyszerűbb esetekhez, mint tyúklopáshoz meg elfajult kocsmai verekedésekhez szokott vidéki zsandárok meg voltak zavarodva: itt egy halott, aki ideiglenesen meg-megéledt, és elkövetett egy gyilkosságot, ha hagyják, épp a második szomszédját is kivégezte volna, és itt a felesége, akivel annak idején megölték egyik gyereküket, de szándékukban állott egy másikkal is végezni. És most akkor egy démon vagy micsoda tekinthető-e tanúnak majd a bíróságon, különösen akkor, ha sikeres lesz az ördögűzés, és a démon remélhetőleg elhagyja az élőhalott testet? Ha egyáltalán hajlandó lesz tanúskodni? Vakarták is a fejüket derekasan, levéve kakastollas kalapjukat.

Ekkor az ördögűző szólalt meg, és tett föl egy kérdést a démonnak:

– Ha azt akartad, hogy kiderüljön az igazság, és az igazság-
osztó szerepében tetszelegsz, miért hagytad, hogy Bebők elkövessen egy gyilkosságot?

– Jótétemény volt, mert a szomszéd halálos beteg lett, három nap múlva elkezdte volna küzdelmét a kórral, amely egy teljes évig tartott volna, és a kínok kínját szenvedte volna el, amíg kileheli a lelkét… – És mint ki jól végezte dolgát, ezzel fejezte be mondandóját: – Most már mindent tudnak, úgyhogy szíves engedelmükkel én most távoznék. Áldott húsvétot!

Huss!, és egy pillanatra mindenkit meglegyintett valami jeges fuvallat.



/Fotók: Neogrády-Kiss Barnabás/