Stílusa és témái tapasztalt, profi alkotót sejtetnek, aki valahonnan a múlt század elejéről került közénk, ám Leczo Bence a legfiatalabb írónemzedék tagjainak sorába tartozik. Élvezetes, s ha kell, szándékosan vontatott módon tálalja történeteit, amelyekben békebeli és bizarr helyzetek, groteszk alakok, macskaköves utcákon baktató konflisok, gramofonzene és más hasonló dolgok szerepelnek, és amikor a jelenbe tér vagy más égtájak felé, akkor is kellemes avíttság lengi át mondatait, hogy aztán váratlan „agymenésekkel” ellenpontozza a megszokott hangulatokat. „Leczo biztos kézzel szövi a mesét, mondatai gondosan készítik a léleknek feltalált kelepcét, amit balladának hívunk, bár ő kisprózában tálalja, igazán sokszínűen, mégis már első kötetében is markáns, saját hangján…” – írja róla Horváth László Imre. A narrátor hideg szenvtelenséggel mutatja be különös panoptikumát, akár a félmúlt vagy egy kifordított állatmese, esetleg a fekete emberként feltűnő Khárón alakjáról legyen szó: „Erre megfogta a szerecsen, majd mondta, hogy na, szálljunk be, ez itt ennyi volt. Hát, én nem akartam beszállni, mert már biztos voltam benne, hogy belefojt abba a vízbe, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Szépen beültem a csónakba, amiben a holló meg a szerecsen ült, aztán elkezdett ott evezni. Meg kérdezgetett, hogy elégedett vagyok-e, meg hogy boldog voltam-e, meg ilyeneket. Így rabolt hát el a fekete ember, uraim.”