A halálról soha nem beszélgettünk. Az én szokásos helyem tágas lakásodban a klubfotelben volt, te a kisasztal melletti zongoraszékre ültél mindig. Egy ideig ajánlgattam neked a másik, kényelmes fotelt, de minden alkalommal elhárítottad: „Jó ez nekem.” Talán zenei múltadat, a számtalan dallamot őrizted belső hallásoddal ilyen módon, a pianínó és két szobával odébb a kis bécsi zongora már jó ideje nem szólalt meg. Azóta, hogy feleséged, Hédi eltávozott, biztosan nem.

A halálról soha nem beszélgettünk, de a halálról való gondolkodás minden tűnődésünkben, felidézett emlékünkben, még a jóízű anekdotákban is ott maradt-lebegett velünk. Hiszen amikor föltesszük a kérdést: mit kezdjünk az életünkkel? – valójában a halálhoz való viszonyunkról beszélünk. Hol tűnődve (de nem elkeseredve), hol némi létezés-frivolsággal.

Szeghalmi Elemérre, az operistára (ahogyan szerette emlegetni az énekeseket) és az irodalmárra, újságíróra, az atyai barátra emlékezem. Mosolyt csalt arcunkra sokadszor is Elemér sok évtizedes barátjának, Raksányi Gellértnek, az ország csak úgy ismerte, Kutyunak anekdotája, a Nemzeti Színház egyik kiemelkedő művészének temetésén megesett történet. A színházi titkár fontoskodva szaladgált a társulat neves tagjai között, halkan surranva és odasúgva: „Művésznő, ha ön odaállna… Művész úr, ha megkérhetem…” Sokadik surranó-sugdolódzó siklása után Básti Lajos a maga feledhetetlen sztentori hangján elzengte magát: „Mit ugrál annyit, titkár úr, nem maga a halott.”

Április 24-én Elemér, te lettél a halott. Sárkányölő Szent György napján egy sóhajjal – talán annyi sem volt – átköltöztél. Nem elköltöztél, hanem átköltöztél. A pesti bencés gimnáziumban a jó atyák veretes oktatásának köszönhetően már a diák tisztában volt azzal, hogy az emberre egyszer a transitus vár, nem pedig valamiféle csonka elmúlás.

A Fradi háború előtti összeállítását még kilencvenkét éves korodban is fejből soroltad, és mindig kellő elismeréssel, a tisztelet hangján szóltál Sárosi doktorról. A sportos, jó alkatú fiú – „már tizennégy évesen egyedül hajtottam a négyes fogatot a család baracskai birtokán” – mezőgazdásznak készült. A természetközelség, a föld megművelése testben és lélekben egészségessé teszi az embert, megóvja mindenféle zavaros gondolattól – mondogattad, és elérzékenyülve emlegetted baracskai kutyátokat, amely a front közeledtekor a lövések hallatán riadtan elkóborolt. És amikor fél évvel később, a hónapokig ide-oda hullámzó front elvonulása után kimentetek a tanyára – szeretted tanyának nevezni, az otthonosság érzését közvetítette számodra ez a szó –, a szétlőtt épületek, szerteheverő hadironcsok közül egyszer csak előbújt vékonyan, szinte zörgő csontokkal a kutyus, s tekintetét tizenhat éves gazdájára emelte. Kutyás életet éltél mindvégig, Kópé, az utolsó hűséges, kiöregedett Airedale terrier után már csak álmaidban érkeztek a hű lihegők. Hányszor említetted: „Ma megint kutyákkal álmodtam.”

A birtokot, a tanyát elvitte a háború utáni morc idő. Maradt a kert Szigetszentmiklós Duna-parti részén, a terasz előtti hatalmas diófával. Minden alkalommal föltekintettél az égbe szökő, dús lombkoronára. „Apám ültette születésem emlékére.” Aztán leültünk a nyári hőségben is hűvös verandára, és jóféle bort kortyolgattunk, abasárit, évtizedekig együtt jártunk az ottani borosgazda-assszonyhoz. Máskor, távol holmi borrégió-sovinizmustól, másféle vidékek borát ízleltük. Neked, Elemér, megadatott, ami Márainak nem. A talán pincének is nevezhető hűvös helyiség, előtte a diófa, az asztalka… „Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.”

Jutott számodra boldogság, mert boldognak lenni tudó voltál. Nem mindenki mondhatja el ezt magáról. S talán nem véletlen, hogy Sárkányölő Szent György vitt magával a jobb hazába, mert a sárkánnyal – annak mindenféle arcváltozatával – jó néhányszor meg kellett küzdened.

Ha a gazdálkodás nem, legyen a bölcsészet. Beiratkoztál az egyetemre, s ahogyan mindvégig, akkor is csokornyakkendőt viseltél az előadásokon. Viseltél, mindvégig. „Mit képzel maga ilyen úri allűrökkel!” S amikor végképp elduhajkodott az osztályöntudat, eltávolítottak az egyetemről. Az egyetemi pad után a vastelepi segédmunka. Már-már „klasszikus” magyar sors a huszadik század közepe táján. Korábbi osztályfőnököd, Pénzes Balduin biztatta a magyar szakon félbetöretett diákot: „Írj!” A bencés szerzetes az 1945-ben indult katolikus hetilap, az Új Ember felelős szerkesztője volt, s mivel a szétszóratásban nem talált lakhelyet magának, a Szeghalmi család fogadta be otthonába. „Abban a szobában lakott haláláig” – mutattad nekem a belső helyiséget.

És írtál. Közben hordtad a vashuzalokat, esténként pedig valamelyik presszóban bárénekesként egészítetted ki a jövedelmedet. A kitűnő basszus hangnak nem volt idegen ez a világ. Szerettél és tudtál mulatni – múlatni az időt, ezzel a régebbi korokat idéző kifejezéssel. Tudtál, ami azt jelenti: mérték, illem és jókedv egybetalálkozott.
Később felfigyeltek hangodra (lám, elfelejtettem támogatód nevét, pedig hányszor emlegetted), bekerültél a Honvéd Férfikórusba, majd pedig meghallgatás következett az Operában. A kórusban basszista lettél, később szólamvezető. „Tudod, az Opera az ötvenes években, de később is, menedékhelynek számított. Ott nem a párttitkár dirigált, hanem a művészeti vezető.”

Közben rendszeresen jelentek meg írásaid az Új Emberben (fél évszázadik számítottál munkatársának), a Vigiliában, de a hetvenes években a Simon István szerkesztette Kortárs folyóirat is szívesen közölte kritikáidat, tanulmányaidat. Amikor enyhült az elvtársi frász korszaka, folytattad és befejezted egyetemi tanulmányaidat, majd újabb évek elteltével irodalomtudományból doktoráltál. Ebben a műfajnak kiemelkedik az Ambrus Zoltántól Gyurkovics Tiborig című munkád, novelláid javát pedig a Borjú Bécsi D-dúrban fogja össze.

Szeretted a társaságot, a barátokat, a magatok között gyermekkorotoktól egyszerűen „Rohadt sarok”-nak nevezett csapatot, amelyet előtted a festőművész, Darabont Tamás hagyott el, hogy alakuljon a mennyei „banda”. Azután Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Nemeskürty István, Szakonyi Károly és mások, a nem elcsépelt módon kereszténynek és polgárinak nevezett világ ábrázolói – és személyükben józan gondolkodással annak az eszménynek a hordozói, akik még tudták, mit is jelent valójában a csokornyakkendős viselet.

Hatvanegy évesen részt vállaltál az újnak ígérkező világ szellemi-irodalmi életének alakításában. Harmincnégy év után nyugdíjba vonultál az Operaházból, már csak művelt estéli szavak mellett hangzott fel basszusod – örömmel magadnak és a társaságnak. Szervezted az irodalmi esteket, olyan nagyszerű színészek közreműködésével, mint Kutyu, Császár Angela, az ugyancsak közeli barát, Szersén Gyula, Czigány György – az írók, költők maguk is olvasták fel műveiket. Bebizonyosodott, hogy az igazi művészet – és az igazi művészet, hangoztattad mindig, transzcendens művészet – eléri a hallgatóságot a mai világban is.

„A mai világ!” – legyintettél. „Ma ilyen, holnap megváltozik. Az elfajulás, a neobarbarizmus kora nem tart örökké. És ma is vannak szépségek!” – emelted föl végén a hangod.

Szikár keménységgel néztél szembe azzal, ami jön, ami vár rád. Már jó ideje nem viseltél csokornyakkendőt, előbb a lakás zárt magába, majd az ágy, de mindvégig úgy éltél, ahogyan egy csokornyakkendőshöz illik.

Isten veled, atyai barátom. Isten veled van.

A nyitóképen: a József Attila-díjas író, irodalomtörténész szeretett szigetszentmiklósi kertjében.