◼A novelláiból megismert családtagok használati tárgyaiból látok itt néhányat.

Az a láda erdélyi nagyapám utazóládája, amivel diákkorában a kollégiumba ment. A stelázsi a könyvekkel ott, a háta mögött a nyomdász nagyapámé volt, aki tíz évig dolgozott Békéscsabán a Tevan nyomdában. Az ott egy makói lakodalmas fazék, a tyúklevest főzték benne kemencében. Az apai nagyanyám öccse egy tanítótól kapta, és a halála előtt nekem adta, merthogy te úgyis gyűjtöd a régi dolgokat. Minden tárgynak megvan a története. Azt az ácsolt sámlit a kiszombori temetőből hozta nekem Bálint Sándor ajándékba egy gyűjtőútjáról. Addig kuncsorgott a temetőcsősznek, amíg nekiadta. Mindenkit le tudott venni a lábáról, hihetetlenül kedves volt. Áradt belőle a szeretet és a jóság, rendkívüli tudása, széles körű műveltsége, sokoldalú, európai horizontú tájékozottsága lenyűgöző volt.

◼ Mikor ismerkedett meg Bálint Sándorral és feleségével?

Amikor 1966-ban perbe fogták egy tiltott könyv kölcsönadása miatt, elítélték és megfosztották egyetemi katedrájától, Hamvas István vette pártfogásába, a későbbi szeged-alsóvárosi plébános, aki korábban Makón működött a volt Szervita-kápolna templomigazgatójaként. Hamvas Endre püspöknek volt az unokaöccse, és a zsinati megújulás szellemében jó ügyeket támogatott, például az egyházművészetet. Ő hozta el hozzánk Bálint Sándort, hogy megnézze batikképeimet. Jó barátunk volt, mert tekintettel a körülményeinkre (férjemet egyetemistaként egy koncepciós perben 1949-ben elítélték), baráti körünk művelt, nagy tudású papokból, elszánt néprajzosokból, múzeumi emberekből, szabadkai és erdélyi művészekből állt, de művészettörténész is akadt köztük, mint Solymár István, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgató-helyettese. Hamvas különösen alsóvárosi plébánosként istápolta és anyagilag is támogatta Bálint Sándorékat, mert eléggé elveszettek voltak. Sándor bácsinak kicsi volt a nyugdíja, felesége betegsége súlyosbodott, ő maga jó pár évig szilenciumon volt. Nem nyithatta meg a szegedi Móra Ferenc Múzeum képtárában rendezett Népdalok és népballadák című kiállításomat sem 1970-ben, felsőbb intézkedésre Szelesi Zoltán, a múzeum művészettörténésze beszélt. Békéscsabai tárlatomat is csak úgy méltathatta, hogy előre megírt szövegét elküldte, és más olvasta fel.

◼Mikor kezdett el írni?

Művelt családban, könyvek között nőttem fel, ötéves voltam, amikor anyám felolvasta a Szent Péter esernyőjét. Kicsi gyerekkoromtól kezdve rajzoltam, majd olvastam, és gimnazista koromban már írtam is, főleg verseket. Érettségi után – 1956 nyara volt –, nem mentem el felvételizni Szegedre az egyetemre, hanem forradalmi verseket írtam, amiket elküldtem Tamási Lajosnak, mert ő volt az Irodalmi Újság egyik szerkesztője. Meg is van valahol egy levele, amelyben visszaírja, hogy kedves elvtársnő, elpakoltuk valahova a verseit itt, a szerkesztőségben. Azután abbahagytam az írást, mert férjhez mentem. A férjemnek nem volt itt semmiféle lehetősége, el akartunk menni Jugoszlávián át Párizsba, mert az anyósom bátyjai az 1920-as években oda vándoroltak ki. Hozzájuk készültünk, de eltévedtünk az éjszakai ködben itt, a déli határnál. 1957 januárja volt, hideg, fagyos idő, visszafordultunk hajnalban, és hála Istennek itthon maradtunk. A verseimet apám gondosan eltüzelte a forradalom bukása után.

◼Ezt követően három évtizedre elszakadt az írástól. Gyermekei születtek, sok küszködés után festeni és tanítani kezdett, majd batiktechnikával készült textilképeivel vált ismertté. Több tucat kiállítása volt múzeumokban, templomokban, művelődési házakban itthon és külföldön is. Hogyan bontakozott ki írói munkássága?

Amikor 1991-től vezetője lettem a határon túli magyar művészek Makói Művésztelepének, két helybeli lapja volt Makón a szegedi Délmagyarnak, a lila és a kék Délvilág. Kis hírek formájában közölték, hogy megjöttek a művészek, megnyílik a kiállításunk, de azt, hogy érdemben írjanak a telepről, a művészekről és az itt született művekről, nem vállalták. A kihelyezett szerkesztő felajánlotta, hogy írjak én minderről, szívesen közlik. Így kezdtem írni cikkeket a művésztelepről, a délvidéki, kárpátaljai, erdélyi művészekről, és ez meghozta az ihletet máshoz is. Szüleim a hetvenes évek végén haltak meg, egy bőröndnyi irat maradt utánuk: levelek, okmányok, fényképek, és elérkezettnek láttam az időt, hogy átnézzem hagyatékukat. Kincsekre találtam, mint nyomdász nagyapám levelére, amelyet 1903-ban írt Hódmezővásárhelyről, és boldogan újságolja benne makói barátjának, nagyanyám öccsének, hogy fütyül már az új vonat, Vásárhely és Makó között megindul a vonatközlekedés, rakják a síneket. Ebből aztán kerekítettem egy írást, amit a hétvégi mellékletben egész oldalon lehoztak, s biztattak: Na, ilyet írjon még! Hát hozzáfogtam a művészeti témák mellett ilyeneket is írni. Néhány év után azonban a két Délvilág fuzionált, nem alkalmaztak többé külsősöket, megszűnt az újságírás lehetősége. A festés se ment úgy, mint korábban. Nem lehet egyszerre másokat inspirálni és hajtani az alkotásra, közben versenyezni is velük, mert az ember mindig a legjobbat szeretné csinálni. Fizikailag sem bírtam már a nagy, nehéz háziszőttes vásznak festékbe mártását, emelgetését és vasalását, ami a batiktechnikával jár. A művésztelep utolsó előtti évében, 2005-ben készült az utolsó vásznam, a Külvárosi éj holdat gyújtó öregasszonya. Közben Alexa Károly hetilapja kiírt egy nyilvános pályázatot Anyák a történelemben címmel, s arra megírtam anyám életét, aki erdélyi volt: Trianon után jött át a szüleivel, de egész életében visszavágyott, és sokat mesélt gyerekkoráról. Első díjat nyertem a pályázaton. Mondanom sem kell, ettől szárnyaim nőttek, és mikor a makói lapok kikoptak alólam, pesti újságoknak kezdtem küldeni a családi emlékekből született elbeszéléseimet. Először az Új Magyarországnak. Ma is hallom Apáti Miklós telefonba mondott biztatását: Csak írjon, írjon! Aztán ez a lap is megszűnt. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumából merítve éppen tárcákat írtam az aktuális naptári ünnepekről, amelyekhez személyes emléket, epizódot fűztem. Az első hármat elküldtem a Napi Magyarországnak, ahonnan fölhívtak: van-e még ezekből, mert ilyeneket még írhatnék nekik, hetente kellene. Attól kezdve egy évig írtam a Hétvégi Magazin tárcáit.

◼Ez megjelent könyv alakban is?

Az én kalendáriumom címmel 2002-ben. Közben írtam a novellákat, azokat jeligés pályázatokra küldtem, és rendszerint nyertem is. A Nagy Lajos Társaság volt az első. Ott két egymást követő évben kaptam Nagy Lajos-díjat. A Móra Kiadónak volt egy meseregény-pályázata, ott harmadik lettem, de a végén nem adták ki, talán túl irodalminak találták Vasorrú Bábika történetét. 1998-ban került kezembe a Művészeti Akadémia felhívása egy millenniumi pályázatra, a kiírást még Gyurkovics Tibor szövegezte. Addig nézegettem, míg rájöttem, hogy az eddigi novelláimból össze lehetne állítani egy könyvet. Három nap alatt megszerkesztettem és elküldtem a legutolsó pillanatban, majdnem kifutottam a határidőből. Amikor jött az értesítés, hogy millenniumi arany oklevelet nyertem, és meghívtak a díjkiosztásra, Vathy Zsuzsa fogadott a Kecske utcában. Bemutatkozás után odahívta a férjét: „Ervin, Ervin, gyere! Itt van a kanáris nő”, aki én voltam az Anyám a kanárikat szerette című elbeszélésem okán. Lázár Ervinnel már korábban kapcsolatba kerültem. Mikor a napilapok megszűntek, és nem mertem irodalmi folyóiratokkal kísérletezni, egy novellámat kísérőszöveg nélkül elküldtem Lázár Ervinnek, aki két nap múlva olyan levéllel válaszolt, amit ereklyeként őrzök ma is, és a Hitel karácsonyi számában hozta le az írásomat. Az volt az első irodalmi folyóirat, amelyben megjelentem. Utána jött a millenniumi pályázat és az első könyv: Vathy Zsuzsa ajánlotta Mezey Katalinnak, aki kiadta a díjnyertes novellafüzért Medárd lépcsőin címmel. Utána összeszedtem a kalendáriumot, itt-ott kiegészítettem, illusztráltam, és akkor kiadta azt is a Széphalom. Utána következett az Árapály a Vizes utcán. Az utcának, ahol lakom, Vizes utca a régi neve. Itt volt az egyik holtága a Marosnak, megkerülte a sarkon álló ótemplomot. A mélyben ma is folyó homok árad és apad a talajvízzel.

◼Tehát akkor többnyire a saját életéből vagy a családjáéból merítette az inspirációt?

Igen, meg a várostörténetből. Élt itt a XIX. században egy Szirbik Miklós nevű református prédikátor, számomra mitikus alak, aki megírta Makó és az eklézsia történetét, és volt egy földmérő, Giba Antal, aki a városházánkat tervezte, azt a gyönyörű vidéki klasszicista épületet, és csodás térképeket rajzolt. Ők aztán később vissza-visszatérnek a novelláimban, időnként kommentálják az eseményeket, néha be is avatkoznak a történésekbe, és néha csodás dolgok történnek velük. De mindig, mindig visszatérnek az elődeim is. A származásom, az őseim alapvetően meghatározzák az írásaimat. Anyám ága kászoni és oláhfalusi székely, ám egyik nagyanyja – kolozsvári dédanyám – félig lengyel, félig gyergyói örmény volt. Nyomdász nagyapámban szudétanémet, cseh, bolgár, szerb vér keveredik, apai nagyanyám őshonos makói parasztcsaládból származik. Anyám ősei mind katolikusok voltak. Apám anyai ága református, de az apai nála is katolikus. Makói nagy-anyám gyerekkoromban egyszer elvitt a református templomba, és hogy ez mekkora hatással volt rám, az megmutatkozik a Prédikátor alakjában. Ez a sokféleség tesz azzá, aki vagyok: magyarrá a Kárpát-medencében.

◼Közreműködött Antal József egyik verseskötetének kiadásában. Ennek mi a története?

Mint már mondtam, társadalmi helyzetünkből fakadt, hogy pap barátaink voltak. Antal József 1972-től haláláig volt a már említett szervita kápolna templomigazgatója. Nagyon közeli barátságba kerültünk vele, úgy járt hozzánk, mintha a családjához járna haza. Rendkívül művelt, több nyelven beszélő, a zenével nagyon intenzíven foglalkozó személy volt, és gazdag hagyatékában verseket is találtak. Kántornője, Murányi Edit adta ki az első verseskötetét, ő kért meg arra, hogy írjak előszót hozzá. Második, Perlekedő zsoltár című kötetének megjelenését Barna Gábor szorgalmazta a szegedi egyetemről, és a makói József Attila Múzeum adta ki. A verseket Bene Zoltán válogatta és rendezte ciklusokba, én pedig az Ars Sacra Fesztivál keretében a budai Magdolna-toronyban 2013-ban rendezett kiállításom enteriőrfotói közül válogattam ki a versek hangulatához illő illusztrációkat.

◼ Van egy Koja nevű szereplője.

Igen, a férjem. Gyerekkorában ragadt rajta, és később a barátai, akikkel együtt élte át a börtönéveket, mindig Kojának szólították. Én sose hívtam így, de kevés ember szerepel a novelláimban az eredeti nevén, mert a történeteimben sok a szürreális elem, és a valóság hézagait fikcióval töltöttem ki. Sok olyan személyről is írtam, akikről semmit sem tudok az anyakönyvi adataikon kívül. A hiányokat muszáj volt kiegészíteni. De kellenek eleven modellek is, mert azok nélkül nem tudok hús-vér embereket kitalálni. Nemes Nagy Ágnes mondta egyszer valahol, hogy kell neki a tárgyi valóság, ahonnan elindul. A névnek hangulata van, esetleg van egy életrajzi adat, akkor elkezdi írni saját magát a novella, és a fordulatok következnek egymás után. Nem én találom ki, jönnek valahonnan. Ezt hívták ihletnek, múzsának a régiek.

◼Most min dolgozik?

Most például azon a novellán, ami az interjú mellé fog kerülni, mert asztalfiókban már rég nincsen semmim. Ha elkészül valami, azt mindjárt elküldöm. Rendszeresen megjelennek írásaim irodalmi folyóiratokban. Szerencsés vagyok, mert egy kivétellel mindenütt tárt karokkal fogadtak, az első írásaimat is közölték, és kiadták a könyveimet. Sok antológiába beválogatták a novelláimat, és számos rangos elismerést kaptam. Úgy tűnik, hogy ötvenöt évesen már kiforrott stílussal kezdtem: a festés és az írás nálam ugyanarról a tőről fakad.