◼Költői munkássága, a magyar–lengyel történelmi kapcsolatok kutatása mellett egyetemi oktatóként, majd diplomataként vált ismertté. Milyen szerepet töltenek be az egyes hivatások az életében?

Egyetemi oktatóként, diplomataként is magában valóan költő voltam. A nyelv első versemmel kezdődő „új” birtokbavétele nemcsak a műfordítás alapjait teremtette meg, hanem – bármilyen furcsán hangzik – a levéltárba is elvezetett. A történetírást a kutatás eredményeinek „szervesítése” révén hitelesen ötvözhettem a költészettel. Munkáim bizonysága szerint a költői képzelet és a történészi ténytisztelet egyensúlyban tudott maradni. Egyetemi előadásaim során erre az egyensúlyra törekedtem, s a szemináriumokon is tartósabb érdeklődést sikerült felkelteni az éppen terítékre került és így színesebben tárgyalt téma iránt.

◼A Kilencek költőcsoporttal indult. Milyen világnézeti, esztétikai közösséget vállaltak egymással, kapcsolatban maradt-e a csoporttal, mekkora szerepet játszottak az egykori művészi elvek későbbi költői munkásságában?

A Tűz-tánc költőinek éveken át uralkodó, s az induló poétákkal szemben szinte követelményként állított álságos eszmei hitvallásával szemben klasszikus esztétikai és etikai elvek alapján – melyeken politikai nézeteink is áttetszettek – akartuk verseskötetünket összeállítani. Az 1966 szeptemberétől három éven át közösen szerkesztett antológia – amelynek megszületését az ország egyetemein, főiskoláin tartott irodalmi estek kísérték – alaposan összekovácsolta a társaságot. Tudtuk, hogy nincs kiadó – (akkor kettő volt, a Szépirodalmi és a Magvető) –, amely verseskönyvünk megjelentetését vállalná. De bíztunk a kinyomtatásában, amely végül a Darvas József vezette Magyar Írószövetségnek köszönhető. (Hogy miként, annak külön története van!) 2019-ben ünnepeltük a közben több reprint kiadást megért Elérhetetlen föld megjelenésének ötvenedik évfordulóját. Megfogyatkozva – már csak hatan vagyunk tagjai az e világi írótársaságnak –, ám mindvégig kitartottunk egymás mellett, s azt hiszem, hűek maradtunk hajdani elveinkhez.

◼Viszonylag ritkán, tízévenként jelentkezik verseskötettel. Már az első, A havon forgó ég címűben megjelennek a lengyel témák. Egy interjúban úgy nyilatkozott – önéletrajzában is szól erről –, A hős fiúk című Rákosi Viktor- regény gyermekként fordította figyelmét a lengyelek – és ezzel párhuzamosan 1848/49 – felé. Gimnazista korában autodidakta módon sajátította el a lengyel nyelvet.

Valóban így van. Életem meghatározó élménye volt A hős fiúk, amely a szabadságharcon kívül a lengyelekre irányította figyelmemet, s ezt hitelesítette 1956 forradalmi ősze, amelynek mindennapi légkörét áthatotta, hogy a lengyelek velünk vannak. A hatás olyan tartós volt, hogy a gimnáziumban magánszorgalomból úgy megtanultam lengyelül, hogy 1963-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán sikeresen felvételiztem lengyel és történelem szakra.

◼1982-es dátum szerepel Godot című verse alatt. Az első évtizedek költészete mintha az abszurd dráma világlátását, azt a sors- és akaratvesztést, kilátástalanságot (is) közvetítené, amelynek emblematikus alakja Godot.

Egy német színházi élmény is ihletően hatott a Godot megírására, de benne lüktet a kádári hetvenes évek és a reménykeltő Szolidaritást eltiporni akaró Jaruzelski-féle hadiállapot idejének kilátástalansága. Jellemző az is, ahogy a tudatában megzápulni látszó magyar társadalom a Szolidaritást fogadta. Mindez kicsit megrendítette a jövő formálhatóságába vetett bizalmamat.

◼Sajátos történelemszemlélete nyilvánul meg például az Ördöglakat című, ugyancsak 1982-es versében. Ennek mondanivalója a történettudomány elismert tudósától – bár nagyon is egyetértek vele – kissé váratlanul hat: „Nem tudjuk szétszedni / a történelem ördöglakatát, / tudatunk, létünk / cellányi závárját. / Nem tudjuk szétszedni / a történelem ördöglakatát. / Hurkai / szorulnak csuklóra, nyakra, / hálóba fojtják a lelket…” A történelemnek ezt a fölfogását ma is érvényesnek tartja?

A személyiség, az egyéniség egyik legmeghatározóbb jegye, hogy önmagán kívül tisztában legyen szűkebb és tágabb közössége múltjával is. Ennek hiánya sajátos vákuumot teremthet az emberben, amely a tetszetős, de nemegyszer hagymázas látszattények, délibábos elméletek beszippantásával veszélyezteti a (köz)gondolkodásra való képességét. Felkészültségünkön múló személyes felelősségünk, hogy a megalapozottan bevethető kételyek birtokában is stabil történelmi tudattal rendelkezzünk. Erről próbáltam írni a versben. Persze minden versnek van egy megmagyarázhatatlan, felfejthetetlen szövetrétege is…

◼Miközben tovább haladnánk költészete vonalán, emlékeztetnék egy interjúbéli megnyilatkozására: ma hiányzik a minőségi kritika – egyáltalán az irodalmi kritika –, a mértékadó tájékozódási lehetőség a szellemi-irodalmi életben, ha erről még kellő komolysággal beszélhetünk egyáltalán.

Ez így van. Az Elérhetetlen föld antológia a szerzők által felfűtött szellemi, kritikai gőzfürdőben született. Mondhatnék kocsmaszegletet, diákklubot is. Mindenesetre egymás verseinek szigorú bírálatában. Így mosódtak ki belőlük a semmitmondó vagy káros salakok, így „tisztult meg” a vers, s így váltunk egymás igazi társaivá. Az antológiánkhoz előszót író Nagy Lászlónak volt egy ma már talán túl zordnak hangzó mondása: „Üsd, vágd a dilettánst!” Ma a kultúrára nehezedő politikai érdek-szekértáborosdi révén olyan szellemi értékeket fojtogató légkör alakult ki, amelyben a kétes színvonalú könyv ugyanolyan dicséretben részesülhet, mint a remekmű. Ettől persze megzavarodik és az irodalom iránt bizalmát veszíti az olvasó.

◼Költészete a későbbiekben egyre inkább két, egymással összefonódó irányba tágul: tárgyiasul, ugyanakkor mind szélesebb ajtót nyit a transzcendens, vallási megnyilvánulások felé, miközben marad a kételkedő ember.

Olyan embernek, aki nem nevelkedett hitben, a rádöbbenés után naponta meg kell a hitéért küzdeni, míg birtokában nem lesz az abban való megállapodottságnak. Persze ebben a helyzetben is érhetik kételyek, amelyeken azonban már könnyebben úrrá tud lenni. Mindezért gyermekeinket magától értetődőn hitben neveltük a feleségemmel, s ez jótékonyan, lélekformálóan ránk is visszahatott… Személyemet illetően bizonyára elkényelmesített az, hogy a hitbéli bizonytalanság időszakaiban is valóságosan éreztem egy kezet, amely pártfogón és rendületlenül egyenesen vezetett eddigi életutamon. Olykor az az érzésem, hogy Isten nagyobb megértést tanúsított irántam, mint amilyet megérdemeltem. Ezt igyekszem verseimben is megjeleníteni… Lengyelországban egyszerre volt könnyű és nehéz diplomatának lenni. A kapcsolatépítés jegyében olykor beláthatatlanul sok feladatot vállaltam magamra a magam régen megfogant terveinek jegyében – s a lengyelek kérésének is megfelelendő. Azzal nyugtattam magam, hogy az Úristen csak annyi feladatot rak a vállamra, amennyiről tudja, hogy biztosan elbírom. Vagyis voltaképpen Övé a felelősség. Végül minden megnyugtatóan, beteljesülten zárult le. A „reménykedés” és a „vádolás” fogalma az ember kiszolgáltatottságát és a tehetetlenségét egyaránt jelentheti. De a tehetetlenségért nagyobbrészt az ember a felelős…

◼Történelemszemlélete – immár Európa jelenére vonatkoztatva – egy 2004-ben született, az első világháború kitörésének évfordulójára emlékeztető versében a következőképpen fogalmazódik meg: „Európa azóta / elsötétített ablak: / csillagképe / homorító / halál.”

Megdöbbentett Európa tehetetlensége, felelőtlensége, az a szájtátiság, ahogyan az 1990-es évek első felében földrészünk délkeleti szegletében dúló háborúhoz viszonyult. Mintha semmi köze se lett volna hozzá. A holland ENSZ-katonák bűnös gyámoltalansága a Magyar Királyság történetéből jól ismert Srebrenicában emberek ezreinek életébe került. Azok, akik megvédésük helyett eliszkoltak, a kivégző sortüzek dörejét elnyomó harsány diszkózenére csápoltak egy klubban. És ezért nem vontak felelősségre senkit…
Az Európa iránti felelőtlenség, a bódult csápolás pedig tovább folyik… Valóban, mintha az 1914-ben Európában kitört Nagy Háború – a lassan tetéződő, megoldatlan újabb és újabb gondok révén – hosszabb-rövidebb fegyverszünetekkel ma is tartana…

◼A költészet – az igazi költészet – mégis az ember reális reményének kifejezésére hivatott.

A költői létállapot azt mondatná velem, hogy eszmélkedésemtől fogva a bennem nyitott kapuval járom az élet nagy kerengőjét. S imádkozni ma már csak a magamon kívül kísértő hajdani énemet kell kérnem, hogy hagyjon…

A szerző író, újságíró