− Hogyan látod a saját helyedet a magyar költészet folyamatában? − kérdi Zolnay Pál portréfilmjében a riporter Weöres Sándort, aki dohányzik, vagyis a képernyőn kissé misztikusnak tűnő füstfátylakat ereget az arca elé, és halvány mosolyokat enged meg magának, míg hallgatja (igen figyelmes tekintettel ugyan), és amíg válaszol:

− Hát, Adyt, Babitsot, Kosztolányit feltétlenül költőnek érzem. Magamat inkább kísérletezőnek. Valami átmenet a költő és a kutató között. Nem érzem igazán költészetnek azt, amit én csinálok, sokkal inkább kutatás, kísérlet.

Mire a riporter:

− Én azt hiszem, valami mégiscsak összeköt Adyval… − és itt hagyjuk is magukra őket a fekete-fehér filmkockákon.

Mi, a hálás, vagy milyen utókor ennek ellenére költőnek érezzük (rá gondolva nem magunkat, vagy nemcsak magunkat, hanem őt), és tudomásul vesszük, hogy a költészete kutatás. Bár magam inkább egyfajta csillagtúrának nevezném. Látott valami érdekeset erre vagy arra: fogta magát, odament és olyan volt egy darabig. Aztán visszatért, vagy megpihent, vagy nem, majd távozott egy másik irányba, ugyanazt tenni. És így tovább.
Roppantul remélem, hogy ez idáig nem írtam olyasmit, amit mások százhúszan már megtettek, ráadásul szinte ugyanazokkal a szavakkal. Persze, ha folytatni szeretném, nincs könnyű dolgom, mert Weöres Sándort „szétkutatták” napjainkra, minden dolgát magyarázták, hozzáértők és még hozzáértőbbek. Ám ennek ellenére még mindig vannak, akik olvassák „csak úgy”: mert szép, mert ámulatba ejtő, mert különleges, váratlan és ezerarcú.

33 éve halott. Ennyit élt Krisztus. Ennyi idős a visszatért kapitalizmus. Nagyon furcsa, és talán illetlen is ezt észrevenni, de akkor távozott, amikor a kommunizmus. A jó (sic!) öreg kommunizmus, amikor mindenki szeretett politikát gondolni mindenbe, amibe csak lehetett, mégpedig a regnáló rezsim kritikáját, mivelhogy az nyíltan nem létezhetett. Emlékeznek? „Fut, robog a kicsi kocsi, / Rajta ül a Haragosi, / Din don diridongó. / Ha kiborul az a kocsi, / Leröpül a haragosi…” Na, ki lehet az a haragosi? Csak nem Rákosi elvtárs? Pszt!

Nos, Haragosi lerepült, hála a Jóistennek (emlékét őrzi népünk, korántsem szeretettel), a politikai „töltet” elillant vele együtt. És mi maradt? A világirodalom egyik legtökéletesebb verse a maga egyszerűségében. Egy valójában felnőtteknek szánt gyerekvers, mondóka, generációs emlék és örökség, keletkezése óta minden újabb generáció neveltetésének fontos darabja.

Ám a hasonlóan más nagy művek, nem kevesen, állják az időt. Weöres sok-sok olyat alkotott, ami nem évül − talán azért, mert őt maga a költészet érdekelte. Azt kutatta, vetítette újabb és újabb prizmákra. Mennyire más a Psyché, mint A paprikajancsi szerenádja! Weöres Sándoron kívül szinte alig van közük egymáshoz. Mi pedig ámulunk-bámulunk, hogy ez mégis egy, hogy ezek egyek.

Nekem, aki 1970-ben születtem, különös és borzongató belegondolni, hogy immár ennyi ideje nem lesz több Weöres-vers. Ha rá gondolok, mégis olyan, mintha még írna. Mert az ember nem fogja fel, hogy öregszik. Pedig a százágú líra már a „lezárt életmű” abroncsában van. Ez faktum. De benne a „szép”, aminek mibenlétéről még ifjan, a kisdoktori disszertációjában értekezett, az nem. Az mindig újra új alakot ölt, minden egyes olvasóban. Rendszerek jöjjenek vagy menjenek.