Gróh Gáspár Baloldali útkeresőink nélkül című, lapunk 18. számában megjelent írásával, fő üzenetével a történész egyetért, de hiányolja belőle a „szélsőbaloldali” megjelölést.
Napjaink politikai vitáiban nehezíti a megértést egyes fogalmak pontatlan használata. A legszembetűnőbbek egyike, hogy a baloldalon lévő pártok esetében sokan elfelejtik használni a „szélsőbaloldali” megjelölést. Így a viták hevében eleve minden baloldali pártot együtt emlegetnek a kommunistákkal, sőt, egyre gyakrabban le is kommunistázzák azokat. Pedig illenék tudni, hogy a szélsőbaloldali kommunistákat alapvető ellentétek választják el a többi baloldali párttól, így a szociáldemokratáktól, a polgári radikálisoktól, valamint a balközépen álló polgári demokratáktól. Bár többen hangoztatják, napjainkban már nincs is bal-, illetve jobboldal, de nem árt tudni: a megkülönböztetés legfontosabb ismérve az volt, hogy a baloldal alapértéke a radikalizmus, a jobboldalé pedig a konzervativizmus, és ez az értékkülönbség ma is megvan. Tehát a radikális felfogású, határozott reformokat követelő irányzatokat tekintették baloldaliaknak, míg a konzervatív szellemű értékőrzőket, hagyománytisztelőket jobboldaliaknak. Természetesen mindkét oldalon több árnyalat található.
A baloldalon a kommunisták követelték a legszélsőségesebben a legradikálisabb változtatásokat, ugyanakkor a baloldali pártok egyik legfontosabb igényét, a demokratikus szabadságjogok érvényesülését semmibe véve, diktatórikus úton akarták megvalósítani társadalom-jobbító elképzeléseiket. A szélsőbaloldali kommunistákat tehát mindenekelőtt a demokratikus értékek tagadása állította szembe a többi baloldali párttal. Hasonló volt a helyzet a szélsőjobboldaliak esetében is, akik a nemzeti eszmények és hagyományok szélsőséges képviseletével, a demokratikus értékeket szintén semmibe véve, diktatórikus úton akarták végrehajtani a nemzet nagy egyesítését és megújulását. A szélsőjobboldali nemzeti szocialistákat ugyancsak jelentékeny különbség választotta el a demokratikus elveket tisztelő konzervatívoktól, nemzeti demokratáktól. A szélsőbaloldali kommunisták és a szélsőjobboldali nemzetiszocialisták tehát a demokratikus politikai berendezkedés felszámolásával, valamint „pártállami diktatúráik” megteremtésével egymáshoz hasonló pártokká váltak. Közelebb kerültek egymáshoz, mint amennyire eltávolodtak a velük szomszédos radikális, illetve konzervatív eszmeiségű, demokratikus pártoktól.
Sajnos a politikai palettán a pártok helyét legtöbben egyenes vonalra írva képzelik el, ahol a szélsőbaltól kezdve el lehet jutni a felsorolást záró szélsőjobbig. Ebből következően akadtak politikusok, akik nem vették észre, hogy ha túl messzire igyekeznek a baloldaltól, egyre közelebb jutnak a szélsőbalhoz. A pártok helyzete egy kör alakú ábrán szemléltethető megfelelően: szélsőbal – bal – balközép – centrum – (ez a kiinduló ponttal szemben lévő pont) majd: jobbközép – jobb – szélsőjobb. Ezen tehát egymás mellett van a szélsőbal és a szélsőjobb, ahogy a valóságban is. Ez az ábra szerepelt a középiskolák negyedik osztályai számára írt, 1994-ben megjelent tankönyvemben, amelyet mintegy tíz évig sokan használtak, de ezt az ábrát alig vették észre.
/Indulókép: A jobb- és baloldali megoszlás mintaadója a Francia Nemzetgyűlés 1789-ben. A jobboldalon a király-, a baloldalon a forradalompártiak helyezkedtek el. Isidore-Stanislas Helman metszete, 1790, Carnavalet Múzeum, Párizs/
