Jókai Mór Adolf Dauthage fotóján (1872 vagy 1873)
„Kálmán mellbeteg volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége.” Ezzel a mondattal vezeti be az Alkonysugarak című fejezetben főhőse utolsó heteit Jókai Mór. Az egykor fényes jövő előtt álló Jenőy Kálmán, kinek alakját Katona József és Kisfaludy Károly sorsa, pályája ihlette, egy a reformkor ígéretes tehetségei közül. Az És mégis mozog a föld zárójelenete – erre Jókai pontosan utal –, a kolerajárvány ideje, 1831.
Két olyan ellentétes egyéniség találkozik Jenőy Kálmán személyiségében, mint irodalmunknak, ha nem is Kazinczyhoz mérhető szellemi organizátora, de jelentős szervezője, Kisfaludy Károly és a magányos, elszigetelt Katona József.
A hatalom szemében felforgatónak minősülő feljegyzéseket tartalmazó „csittvári krónika” rejtegetéséért, és anyagának bővítéséért, a debreceni kollégiumból más társaival együtt kicsapatásra ítélt Jenőy Kálmán, a szíve mélyén mindig az maradt, amire eredendő hajlama predesztinálta: író, aki műveit a honi literatúra szolgálatába kívánja állítani. Hiába kísérti meg a helytartótanács titkári posztjának elnyerése, a karriert megcsillantó főúri családba való beházasodás lehetősége, ő a latin és német nyelv térhódítása idején a magyar művelődés ügyét tekinti feladatának. A valóság azonban szétzúzza elképzeléseit: sem az írót, sem a festőt nem méltányolja benne a közönség. Drámáját, melyet a kolozsvári pályázatra nyújt be, akár Katona a Bánk bánt, ugyan bemutatják, de teljes értetlenséggel, egyenesen ellenséges fogadtatással találkozik. Végül betiltják színpadi művét.
Folyamatosan morzsolja föl egészségét a betegség. Egyetlen ember van a környezetében, aki megérti őt, akire támaszkodhat, egy csizmadiamester, Tseresnyés uram. Ő lesz mellette utolsó óráiban, ő áll fölötte ravatalánál, Barkó Pállal, az ugyancsak elcsapott diákkal, a Tibetből hazalátogató tudós baráttal együtt.
Írói arcképek című portrésorozatában Jókai Jenőy Kálmán alakjának másik ihlető mintájáról, Kisfaludy Károlyról írva, a következő életrajzi adalékkal lepi meg az olvasót.
„Tetszik azt tudni, hogy én a Magyar utcában 21-ik szám alatt lakom, egy csendes kis magányos szobában, amelynek ablakaiból két nagy szép kertre nyílik kilátás. A kertek nem az enyimek, hanem a belőlük átlengő virágillat – az az enyim. (…)
Ezelőtt negyvenöt évvel volt ennek a háznak a helyén egy alacsony, rozzant vityilló, abban volt egy udvari szállás két szűk szobával, (képzelhetni, most azon a helyen egy szoba van, az is kicsiny, hát még mikor kettő volt!) az egyik szobát lakta egy becsületes céhenkívüli csizmadia; a másikat egy fiatal költő, akit keresztnevéről hívtak Károlynak, azt pedig nagyon restellték előkelő rokonai, hogy vezetéknevéről – Kisfaludynak – címezték.”
Minden így történt a valóságban is. Kisfaludyt atyja, miután fia a katonai szolgálatból kilépett, kitagadja örökségéből. Bécsben festészeti tanulmányokat folytat, kitanulja az arcképfestést, majd a rézmetszést. Főleg képeiből tartja el magát, mikor hazaérkezik, és a Magyar utcai kis ház lakója lesz, melynek egyik szobáját ő bérli, másikat egy csizmadiamester. Közben ír és ír, többnyire verseket és drámákat. Itt már a két sors összeér. Ez a Magyar utcai megosztott hajlék lesz Jenőy Kálmán utolsó otthona. Ideérkezik a kicsapatást követő tizenkettedik esztendőben, az egymásnak tett fogadalom értelmében, az öt diákból egyedüliként Barkó Pál, ki nem titkoltan azonos a magyarok eredetét, őshazáját kutató Kőrösi Csoma Sándorral. De Barkó már csak a halott Jenőy Kálmánnal találkozik a ravatalon.
Mintha csak Katona József és Kisfaludy Károly nekrológja születne meg e szerteágazó cselekményű regényben, Kisfaludy és Katona is ugyanabban az évben, 1830-ban hal meg, Jenőy Kálmán rá egy esztendőre. És itt kezd e hosszú történet jelképi jelentőségűvé válni, a temetés procedúrájában. Barkó Pálra és a csizmadiamesterre vár a fájdalmas rész, hogy a korán ellobbant életű Jenőy Kálmánt méltón eltemessék. A kolerajárvány miatt nem találnak papot a szertartáshoz. A sírkőre a halott neve és az évszám kerül, a márványkő másik lapjára három enigmatikus összefüggésben álló szót vésnek: „Volt. Nincs. Lesz.”
„Tseresnyés uram feállítá a sír elé a márványkockát, de nem úgy, ahogy más síremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal, hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: »Volt. Nincs. Lesz.«”
A három szó csak első megközelítésben tűnik talányosnak, valójában három idősíkot jelöl: „Múlt”. „Jelen”. „Jövő”. A beazonosítás kulcsát maga a szerző adja az olvasó kezébe. A „Múlt” a magyar történelem fényesebb lapjai, az önállóság megteremtésének el nem fáradó küzdelmei, melyekről többek között a „csittvári krónika” bejegyzései is tanúskodnak. A „Jelen”, a minden nemzetemelő szándéknak gáncsot vető kor, mely szétforgácsolja az ország felvirágoztatásán munkálkodók legjobb energiáit. Jenőy Kálmánnak a nádornál tett látogatása nem hagy kétséget a hatalom szándéka felől. – Ez az ország addig él, amíg alszik – sommázza véleményét a hosszúra sikerült kioktatás után a főúr.
A „Jövőt” a már nagybeteg költő vizionálja Tseresnyés uram elé: „A hosszú Duna-partot fejedelmi házsorok koszorúzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a hírhedett ősök ércszobrai fogják hirdetni múltunkat. A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, ércből, kőből: örök építmények. (…) És lesz népünk, amely hazájának örül, melynek nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még sose voltunk…”
A temetés után, a Magyar utca sarkán a csizmadia és a távoli utazó elválnak egymástól. A csizmadiamester, mivel ekkor már tudja, kivel van dolga, az elváláskor megkérdezi Barkó Páltól: „– Hát aztán, tudós uram, Magyarországon kívül vannak-e még magyarok?”
A tudós hosszan gondolkodik, azután válaszol: „– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.”
S mivel elhangzott egy kérdés, s aztán a válasz is megérkezett, most Barkó Pál kérdi Tseresnyés uramtól: „– Hát aztán, mester uram, Magyarországon belül vannak-e még magyarok?”
A kérdés erősen provokatív. A csizmadia lehajtotta fejét, hosszan gondolkodott, azután válaszolt: „– Nem találom őket; de én hiszem, hogy lesznek.”
Nagy szükség volt erre a hitre és bizakodásra 1872-ben, a regény születése idején. A Lánchíd megálmodója, Széchenyi ekkor már halott (emlékét őrzi a regény egy mondata: „Széchenyi István, az a csodálatos ember, aki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt, s örökkön él.”). Teleki László a kor kétségkívül egyik legtehetségesebb politikusa, a Határozati Párt elnöke halott, Kossuth emigrációban, Vörösmarty halott, Eötvös József 1871-ben távozik az élők sorából, Kemény Zsigmond elméje ekkor borul el, és Arany is válságban van.
„Volt. Nincs. Lesz.”
A Tseresnyés uram szájába adott mondat, „nem találom őket; de én hiszem, hogy lesznek”, különös jelentőséggel bír. A létige egyes szám harmadik személyű, jövő idejű alakja hangsúlyosan köszön vissza a honi közállapotot történeti előzményeivel és jövőbeli kilátásaival feltáró nagy port felkavaró, a gazdasági szakirodalom egyik első képviselőjének tekintett munka utolsó sorában: „Sokan azt gondolják: »Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz«!”
Széchenyi Hitelének utolsó mondata, mely szállóigeként biztatott az élet folytatására a legsanyarúbb időszakokban is, ad távlatot e tragikus végű regénynek. A könyv abban az évben lát napvilágot, amikor Katona és Kisfaludy meghal. Távlatot, bizakodást nyújt, s némi rezignált bölcsességgel szolgál, melyet az ismétlődő helyzetekből von le a szerző. Mert végül megkerül a kő, amit annyian keresnek a ferencvárosi temetőben, hogy leróják tiszteletüket a fiatalon elhunyt költő hamvai felett. Maga Barkó Pál küldi meg a sír pontos helyét a messzi Tibetből. A fejjel lefelé fordított sírkő a halott személyét rejtve hagyta. Jenőy Kálmán, akinek rövid és küzdelmes életére árnyék borult, holtában megdicsőül. De hiába emlékeznek rá, temetik el újra ünnepélyes külsőségek közepette, a kegyelet, a figyelem jóvátehetetlenül megkésett. A föld pedig, melyet szent ügyködésével, más hasonló sorsú társával próbált megmozdítani, „csendesen fordul előre tovább”.
