Valami olyasmi tűnhetett fel akkor, hogy ennek a könyvnek sikerül az általam addig ismertekhez képest egy fokkal komolyabban vennie a gyermeki fantázia működését; hogy hajlandó radikálisan végigjátszani azt, ami a gyermek „miért?” kérdéséből következik; hogy valami olyat művel a nyelvvel, ami látszólag nagyon egyszerű, és mégis rendkívüli sűrűségű. „Gyermekrajzokból tanultam meg mesélni” – mondta erről a szerző valamikor a 70-es években. Ez sok mindent jelenthet: összevonást, sűrítést, logikusnak tűnő normák figyelmen kívül hagyását, vagy mindezeket felülíró, köznapiasítóan váratlan fordulatokat.

Mit gondolsz, miért rajzoltam zöldnek ezt a rókát?” – kérdezte egyszer egy gyerek a családunkban. „Nem tudom.” „Mert csak zöld ceruzám volt."

A gyermek szabályokhoz és törvényszerűségekhez való viszonyulása azért lenyűgöző, mert egyszerre jellemző rá a határtalan szabadság, illetve az, ahogyan teljesen véletlennek és esetlegesnek tűnő dolgokat emel saját világában szabályszerűséggé. Az Alice Csodaországban is azért lehet a gyermekirodalom egyik kimeríthetetlen ihlető hatású alkotása, mert mindezt egyszerre mutatja meg. És ahogy változik körülöttünk a világ, az abszurditás újabb és újabb rétegei tűnnek számunkra ismerősnek ugyanazt a művet olvasva.

Hervay Gizella egy olyan időszakban, a 60-as, 70-es évek fordulóján vált érett költővé, amikor a groteszk és az abszurd kelet-európai változatai már egyre ismertebbek voltak színházi körökben, Örkény István pedig a szemléletmód revelatív erejét rövidprózában is bizonyította. Erdélyben, ahol Hervay pályája elkezdődött, Páskándi Géza, Bodor Ádám és Sigmond István művei nyomán kezdtek az „abszurdoid” kifejezésmódjaira felfigyelni. Azt, amit a Tőmondatok (1968), Űrlap (1973) vagy a Kobak könyve (1966–1973) idején írt, valóban lehet az abszurd jegyében olvasni, olyan művekként, amelyek a korszakról is filozófiai igényűvé mélyítve mondanak valamit. Foglalkoztatta a színház és a film világa, 1973-ban például a majdani Zuhanások című oratórium néhány részletét Cybulski címmel tette közzé, utalásként az Andrzej Wajda-filmek ikonikus színészére. Az a köznapiasító, tárgyias költészetből eredő tendencia, amely Hervayt első verseitől kezdve jellemezte, a groteszkkel és abszurddal találkozva vált nála védjegyszerűvé, a Tőmondatok kötetcím pedig igazán jelentésessé.

Közel egy évtizeddel korábban, a 60-as évek elején már aktív részese volt egy poétikai megújulási folyamatnak: azok a költők és prózaírók, akiket az irodalomtörténet később első Forrás-nemzedékként nevezett meg az erdélyi irodalomban, éppen azokban az években törték meg a szocreál nyilvánosságbeli egyeduralmát. Hervay költészetét tehát olyan szerzők munkáival emlegették együtt már első, 1963-as kötetétől kezdve, mint Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István vagy Bálint Tibor. Ebben a körben kissé háttérbe is szorult, hiszen verseinek újdonsága Lászlóffy vagy Szilágyi formai kísérletezéséhez képest kevésbé volt látványos: inkább a szemléleti frissesség vált rögtön felismerhetővé a hétköznapi tapasztalatok és beszédformák, a „kis történetek” iránti figyelme nyomán. Szilágyi Domokossal való házassága, közös fiuk, Kobak megszületése 1961-től ráadásul olyan kötődést jelentett, amely a személyes életutak szétválását követően is újabb és újabb dialógusokat tett kiolvashatóvá kettejük költészete között. Míg Szilágyi nagykompozíciója, az Emeletek, avagy a láz enciklopédiája (1967) az emberi történelem és a személyes életutak emeletről emeletre való fölfelé bukdácsolását vizsgálja, Hervay az 1974-ben befejezett Zuhanásokban megfordítja, illetve paradoxszá változtatja az irányokat, és felfelé vivő zuhanásokról beszél.

Amikor 2003-ban monográfiát írtam költészetéről, pályájának középső, tőmondatosított, groteszk beszédmódú korszakát állítottam középpontba, és a Kobak könyvével összefüggésben tárgyaltam azt, amit ez költészettörténetileg jelenthetett a magyar irodalomban. Nemes Nagy Ágnes lecsupaszított, tárgyias költészetének közelében láttam a Hervay-verseknek ezt a vonulatát, Nemes Nagy szenvtelenségre, objektivitásra, gondolatiságra való törekvése helyett viszont egy szenvedélyesebb és személyesebb attitűd bontakozott ki nála. Ezekhez a jellegzetességekhez is találtam támpontokat Orbán Ottó akkori költészetében, amelyik szívesen tájékozódott az emlékek felé, és prózaversnyelvében Hervayéhoz hasonló megoldások jelentek meg. A Levél helyett, a költőnő egyik legtöbbet idézett prózaverse nem utolsósorban azért emlékezetes darabja ennek a korszaknak, mert a legszemélyesebb viszonyulásokat is a nyelv és életrajz esetlegességeiről, véletlenjeiről való elmélkedésbe tudja átfordítani:
 

Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
 

A monográfia megírásának idején azzal is szembesülnöm kellett, hogy Hervayról némileg másfajta kép él a magyarországi irodalmi emlékezetben, mint Erdélyben. Ennek nyilván életrajzi okai is vannak: a szerző 1976-ban települt át Erdélyből Magyarországra, Budapesten megjelent új kötetei pedig (Kettészelt madár, 1978; Száműzött szivárvány, 1980; Lódenkabát Keleteurópa szegén, 1983) egy újabb beszédmódváltás nyomait hordozták. Az akkori magyarországi közegben éppen ezáltal tudott valami figyelemre méltót felmutatni. Ennek a korszakának egyik fő vonatkozása erősen életrajzi: 1976-ban lesz öngyilkos Szilágyi Domokos, 1977-ben pedig közös gyermekük is meghal a bukaresti földrengésben. Mindhárom kötetnek központi témája lesz a halál és az ehhez kapcsolódó gyászmunka. A másik vonatkozás politikai: Hervay egy diktatúrában megélt tapasztalatcsomagot, a szilágysági szórványmagyarság helyzetét, a nincstelenek mindenkori történelmi félreállítottságát írja meg verseiben. Ehhez talál rá egy sajátosan monológszerű, töredékes, jól behatárolt motívumkörből építkező versnyelvre. Olyan értelmezői, mint Szakolczay Lajos, Bertha Zoltán vagy Pomogáts Béla ezt a költői korszakát emelték az életmű központi jelentőségű rétegévé.

Noha én magam távolítani próbáltam könyvemben a Hervay-képet ettől az olvasattól valamiféle egyensúly megteremtésének reményében, azóta be kellett látnom, hogy az utóbbi egy-két évtized irodalmi mozgásai újabb aktualitást kölcsönöznek az életmű kései rétegének. Fiatal értelmezők olyan szerzők hangsúlyosan női tapasztalatain és testpoétikáján keresztül fedezik fel a maguk számára a kelet-európai diktatúrák történetét, mint Sofi Oksanen, Szvetlana Alekszijevics vagy Ljudmila Ulickaja – ebbe a sorba pedig Hervay kései kötetei kétségtelenül beleillenek. Test, fenyegetettség, mindent behálózó, intimitást sértő megfigyeltség, erőszak – ezek ebben a megközelítésben lírájának kulcsproblémái.

Kolozsváron Hervay Klub néven indult 2019-ben új irodalmi közösség, és e sorok írásakor megjelenés előtt állnak a Hervay Könyvek című könyvsorozat első darabjai. Életműve újabb és újabb generációk számára nyújt tehát támpontokat figyelni tudáshoz, hétköznapokhoz, politikához.
 

/Grafika: Sz. Eszteró Anett/