Idén képzőművészeti alkotásokkal találkozhat a látogató. Azonban a járványügyi helyzetre való tekintettel a tárlat egyelőre csak online lesz megtekinthető. A kiállítással kapcsolatos gondolatait a Szabadjáték – II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon vezető kurátora, Szurcsik József képzőművész osztotta meg velünk.

A tárlat a Szabadjáték címet kapta. E koncepciót hogyan valósítja meg a II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon?
Miután megkaptam Szegő Györgytől – a Műcsarnok igazgatójától – a felkérést a kurátori teendők ellátására, megfogalmazódott bennem a koncepció. Ez a saját korunkhoz igazodó „kiállás–kiállítás” kezdeményezése. Számomra az is fontos volt, hogy ne direkt politikai színekkel fessük tele az egyébként politikamentesnek szánt kiállítást, így lett Szabadjáték a cím. A megosztó szempontok helyett ezzel a szalonnal az összefogást akartam hangsúlyozni, a képzőművészet kikezdhetetlen, „erős vár” jellegét. A „szabadjáték” egyébként is elég tág megfogalmazás ahhoz, hogy minden kiállító megtalálja benne a saját játékterének megfelelő közeget.

Milyen képzőművészet-fogalom rajzolódik ki a bemutatott alkotásokon keresztül? Vannak olyan médiumok, amelyek kiemelten jelen vannak a hazai művészeti színtéren?
Véleményem szerint a képzőművészet-fogalom jelen esetben éppen a Szabadjátékban fogalmazódik meg, hiszen a Szabadjáték egyik lényegi pontja a sokféleség, és hogy egy meghatározott időszakra – jelen esetben öt évre – tekint vissza. Így a jelenkori hazai képzőművészet alkotásain, vagyis az egyéni teljesítményeken keresztül éppen az aktuális „jelen idő” kerülhet a figyelem középpontjába. Ez azért fontos, mert segít reális képet kialakítani a művészi kvalitásokról, irányokról és egyéni alkotói utakról. Helyzetkép, korrajz és látlelet is egyszerre.
A médiumokat tekintve ugyancsak elmondható, hogy nagyon gazdag a merítés. Jelentős mennyiségű plasztikai és szobrászati anyagot mutatunk be, valamint a festészet és a grafika is kellően reprezentált. Jól látható az is, hogy az ábrázoló vagy a nonfiguratív, a tárgyalkotó vagy a konceptuális művek jelenléte jól megfér az önreflektív, individuális, illetve a társadalmi küldetést, elhivatottságot követő művészek alkotásai mellett.

Melyek voltak a fő szempontok a kiállító művészek felkérésekor?
A képzőművészet jelen idejének metszetét szándékoztam megmutatni, amelyben láthatók a párhuzamos tendenciák és az eltérő gondolkodású, különböző úton járó művészek alkotásai. A különbözőségeink felmutatása mellett fontos volt számomra a minél átfogóbb részvétel és a képzőművészek egységes kiállása a művészeti ág presztízse miatt is. A művészet szabadságának elismerésére összpontosítottunk, mivel a művészet szabadsága tulajdonképpen erkölcsi törvény. A Műcsarnok mindannyiunké, vagyis a kiállítóhely azé, aki kiállít benne, mert a képzőművészet élőhelye az arra alkalmas és méltó kiállítótér.

Meghatározza a kiállított művészek munkásságát a helyi, kelet-közép-európai képzőművészeti hagyományokhoz való kötődés?
A kelet-közép-európaiság nyomai nem direkt módon, de jelen vannak egyes műalkotásokban. Némelyik mű esetében konkrét utalásokkal dolgozik a művész, például valós történelmi eseményeket dolgoz fel. A művészi formaképzés és eszközhasználat tekintetében is vannak összecsengések a kelet-közép-európaisággal, például olyan értelemben, hogy bizonyos szempontból kiolvasható más, e térséghez tartozó nemzet művészetének, alkotásainak szellemiségével való rokonság vagy gondolkodásmódbeli hasonlóság. Vannak „félszavak”, amelyek ebben a közegben akkor is mindenki számára egyértelműen értelmezhetőek, ha nyelvileg különbözünk egymástól.

A kiállításrendezéskor milyen kurátori szempontok váltak jelentőssé, körvonalazódtak az összefüggések a munkák között? Milyen nagyobb blokkokba rendeződik az anyag?
Nem szándékoztam műtárgycsoportokat kialakítani. Sem szellemiség alapján, sem pedig stiláris vagy technikai alapon. A kiállítás struktúráját leginkább egy tortához hasonlítanám, amelyben gondosan egymásra vannak rétegezve a különböző szakmai területek. Azonban a kiállítás – a rendelkezésre álló technikai feltételek miatt – nem kínálhatja fel az egész tortát. Annak csak egy szeletét lehetséges feltálalni, de ez megsejtetheti velünk a nagy egész összetettségét.

A nemzetközi színtérről ismert példa a londoni Royal Academy of Arts évente visszatérő Summer Exhibition című sorozata, ahol bevett gyakorlat, hogy képzőművészek kurátorként működnek közre, biztosítva a tárlatok frissességét és újszerűségét. Az ön számára mit jelent ez a hagyományos megmutatkozási forma?
A Summer Exhibition jó példa. Valóban mást tarthat fontosnak egy teoretikus, mint egy aktív alkotó. A szalonkiállítások hagyományosan kurátormentes, tematika nélküli, mindenki számára elérhető, vagyis nyílt beadású, zsűri által szelektált tárlatokat jelentenek, padlótól a plafonig beterítve a kiállítóteret, ahol ki-ki megtalálja a neki tetsző alkotást, ha van hozzá affinitása, hogy végigböngéssze a mustrára kínált milliónyi műtárgyat. A Szabadjáték mint tematika körülírta a kurátori elképzelést, és meghívásos formában módosította a korábbi gyakorlatot.


/Fotók: Nyerges Zsófia/

Öt éve volt legutóbb Képzőművészeti Szalon a Műcsarnokban. Milyen perspektívák nyíltak azóta, hogyan látod a magyar képzőművészet helyzetét?
Az elmúlt öt esztendőben sok minden változott, de vannak állandó vagy állandósult helyzetek is. Sokféle szél fújhat sokfelől, akár viharok is dúlhatnak, de hiszek benne, hogy a valódi művészetet semmi nem tudja elsodorni. Ha nem akarjuk, hogy végérvényesen szétszakadjon a képzőművészeti szakma, és vele együtt emberi kapcsolatok, barátságok, működő viszonyok törjenek darabokra visszavonhatatlanul, ha nem akarjuk, hogy az árkok áthidalhatatlan szakadékokká mélyüljenek, akkor tegyünk közösen a művészetért, a művészet szabadságáért, a társadalmi megosztottság megszüntetéséért!
Azért is vállaltam el a kurátorságot a Műcsarnokban, hogy munkámmal hozzájárulhassak ahhoz, hogy a jelenkori képzőművészet végre elfoglalhassa méltó helyét a megosztottság nélküli, prekoncepció- és kirekesztésmentes szakmai együttlét jegyében. Az volt a célom, hogy ne hagyjuk átpolitizálni a szakmát, és közben legyen erőnk megtisztítani a politikai előítéletektől a képzőművészet közegét. Ez nem jelenti azt, hogy egy művész ne fejezze ki saját véleményét akár világnézeti alapon, vagy ne foglaljon állást politikai kérdésekben. Pont ellenkezőleg.

Szabadjáték karanténban… Hogyan tud a Műcsarnok megbirkózni a járványügyi helyzettel?
Óriási hajtásban, 198 képzőművész 256 alkotásával felépült a kiállítás. Gyakorlatilag az utolsó szögig minden a helyére került, ezalatt a kiállításhoz kapcsolódó impozáns, ötszáz oldalas katalógus is elkészült.
A kiállítást megnyitottuk a nagyközönség előtt, bár furcsa módon, szigorúan zárt kapuk mögött. A valóságban nem látogatható, de létező kiállítás tudathasadásos ténye különösen emblematikus jelentést hordoz, hiszen a valóságunk is virtualizálódott. Ez az állapot tökéletesen kifejezi a művészlétet. Nap mint nap rengeteg alkotás készül szerte a nagyvilágban, de a mű mégis rejtve marad a világ szeme elől, bezárva egy raktárban, egy műteremben, jelen esetben egy kész kiállításon. Olyan ez, mit egy konceptuális mű, amely egyszerre mutatja fel a létező dolgok láthatatlanságát és a látható dolgok nem létező mivoltát.
Jelenleg csak bizakodni tudok. Azt remélem, hogy a lehető legkisebb veszteségekkel, de túléljük ezt a járványt és a globális válságot.