A kettős büntethetetlenség 1989 utáni története már nem tartozik közvetlenül Etelka történetéhez; róla még azt sem tudjuk biztosan, vajon megélte-e ezt az időt. De ha még annál is tovább élt, 2018-ban valószínűleg elgondolkodva olvassa az egyik baloldali napilap fizetett hirdetését, mely halálnak évfordulóján „bátor partizánként” emlékezett meg Janikovszky Béláról. Ne tévedjünk: lehet, hogy annak idején az volt, így leszármazottai és egykori harcostársai joggal emlékeznek ekként rá. Ám első felesége és a magyar társadalom számára életének és a XX. századi magyar történelemnek egy sötét korszakában más is volt. Az egyik aligha oltja ki a másikat. Az igazság nem a kettő átlaga, hanem együttes érvényesülése. Egy-egy közösség – ideértve a nemzetet is – kollektív emlékezetét az egymással gyakran ellentétes tartalmú személyes narratívák együttesen alakítják. Ezért lehet a történelemhamisítás leghatékonyabb módja – mint 1956 esetében a Kádár-korszakban történt – egyik vagy másik elbeszélési mód politikai szolgálatba állítása, és ezáltal kizárólagossá emelése. És ellenkezőleg: egy-egy korszak társadalomlélektani lezárásának akár szimbolikus gesztusai elősegíthetik az egymást olykor kifejezetten tagadó elbeszélési módok emlékezéssé szelídülését. 
Etelka, ha még élt, joggal érezhette, hogy a megtisztulás 1989-ben is elmarad. A korábbi, egyazon politikai struktúrán belüli büntetlenség politikai rendszereken átívelő büntetlenséggé szilárdult. A „tetszettek volna forradalmat csinálni” kijelentés a magyar köztársaság első szabadon megválasztott miniszterelnökétől ennek nem pusztán beismerése, hanem a társadalmi igazságtétel jövőbeli lehetőségének szimbolikus, politikai elhárítása is. A magyar történelem egyik korszakához kapcsolódó felvethető felelősségi kérdések – a XX. század során közel sem első – titkosítása. A társadalom felé: a büntethetetlenség második leckéje. Kétségtelen: korántsem annyira szigorú tabu ez, mint a Kádár-korszakban 1956 megítélése volt, és jogszabályba sem foglalták, mint az 1956 utáni büntethetetlenséget. De letagadhatatlanul rossz, mert a múltat bizonyos értelemben konzerváló üzenetet hordoz. Aktuális politikai kérdéssé teszi, olykor egyenesen a napi politika aprópénzére válthatja a kommunista rendszerrel való együttműködés időbeli szempontból már a múlthoz tartozó kérdését.
A társadalmi igazságtétel per definitionem nem azonos a személyes igazságszolgáltatással, és mindkettő különbözik az egyéni igazságosztástól. A második nem okvetlenül, az utóbbi pedig biztosan nem része az elsőnek. A társadalmi igazságtételt az egész közösséget megérintő katarzis követheti, az egyéni igazságszolgáltatás és igazságosztás pedig legjobb esetben is csak valamiféle személyes elégtételhez vezet. 
A személyes igazságszolgáltatás nem szükségképpen jogi természetű, bár kétségtelenül lehet az is. Szociálpszichológiai szempontból a „végre már lehet erről nyíltan beszélni” élménye éppoly in integrum restitutio lehet a társadalom emlékezetének helyreállításában, mint az előző rendszer által kisajátított vagyon visszaszolgáltatása. A személyes igazságszolgáltatásban persze, ha éppen nem jogorvoslati igényként, hanem a társadalmi igazságérzet kifejeződéseként fogalmazódik meg, mindig ott rejlik valami paradoxon: kétségtelenül politikai véleményt fogalmaz meg. Ámde ezt a politika eredeti – azaz: közösségi – értelmében artikulálatlan, ezért aztán nagyobbrészt veszélytelen és hatástalan formában teszi. Az igazságszolgáltatásnak ez a módja jellemzően otthon, a televízió előtt vagy a kocsmaasztalnál folyik. Szóban. Az egyik napról a másikra óvatos politikai ellenvéleményből szabadságjoggá lett ius murmurandi Kádár-korban jól begyakorolt jogrendje alapján. Főként az 1989 után sebesen formálódó régi/új politikai elit „régóta-demokratáinak” és „mindig-is-demokratáinak” nyilatkozatait hallgatva. Meglehet: sokszor jogosan.    E társadalmi rosszkedvből táplálkozó személyes igazságszolgáltatás akkor veszíti el morális alapját, mikor átlépi a legalitás határát. Akkor ugyanis egyéni igazságosztássá válik. Az egyén a személyes igazságszolgáltatásnak alanya, az igazságosztásnak pedig elkövetője. A rendszerváltoztatás után két újságíró azzal kereste fel Bálint doktor özvegyét, hogy cikket írnának a férjéről. Az özvegy nem nyilatkozott nekik, így a cikk hiányáról született cikk egy napilapban. Röviddel megjelenése után az elegáns budai villát ismeretlen tettesek az utolsó szögig kirabolták.