Bűn és büntetlenség problémája utoljára a Biszku Béláról készült dokumentumfilm (Bűn és büntetlenség. Rendező: Novák Tamás és Skrabski Fruzsina. Bemutató: 2010) és Biszku ezt követő pere kapcsán uralta egy rövid ideig a közbeszédet. A pillanat valóban társadalomtörténeti jelentőségű volt: Biszku esetében akár még a személyes büntetés is valós lehetőségnek tűnt, a szimbolikus igazságszolgáltatás pedig szinte tálcán kínálta magát. A késleltetett katarzis azonban elmaradt: még szimbolikus igazságtétel sem történt. Ez pedig akarva-akaratlanul nyomasztó folyamatosságot teremtett az 1989 előtti és utáni társadalmi rendszer között. Ez a társadalomlélektani folyamatosság azonban egy másikból következik, de legalábbis történeti szempontból arra épül rá. 
A film készítői erős dramaturgiai eszközzel utalnak az időben korábbi kontinuitás létezésére. A Pszichiáter ír, a Könyvtáros olvas, az Orvos rendel. Valamikor a Kádár-kor fénykorában. Az első filmkockák a film végén, immár a történet ismeretében, újra felvillannak. A két kor – az első kockák Kádár-kori jelen ideje és az a korábbi, melyben a történet játszódik – lényegét tekintve ugyanaz, sugallja a keretes filmdramaturgia. Nem alaptalanul. Etelka története bizonyos szempontból a Kádár-kor története, mint ahogyan a Kádár-kornak is voltak a Gazsó–Zelei-könyv szerint saját Etelkái. Történelmi véletlen, hogy Etelka története a Rákosi-korszakban játszódott, és esetenként felülvizsgálható politikai döntés volt, hogy a Kádár-korszak – legalábbis a mai ismereteink szerint – viszonylag ritkán élt a gyereküket visszaszerezni akaró anyák elmegyógyintézetbe zárásának eszközével. A magyarországi szocializmus két korszaka közötti társadalomtörténeti folytonosság akkor érthető meg, ha megvizsgáljuk, hogy a Kádár-kor ideológiája mennyire vette komolyan egyik legitimációs alapelvét, a Rákosi-korszakhoz fűződő politikai-értékbeli diszkontinuitást. Valószínűleg ez az első büntetlenség kialakulásának kulcskérdése. 
A folyamatosságot és ezáltal a korábbi politikai rendszer nómenklatúrájának személyi büntethetetlenségét megalapozó politikai döntés már a rendszer születésének pillanatában megtörtént: a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány fegyveres erőinek minisztere, dr. Münnich Ferenc, dr. Szénási Géza legfőbb ügyésszel közösen kiadott 1956. november 27-i rendeletében. „A volt államvédelmi szervek beosztottainak elbocsátásáról és eddigi tevékenységének felülvizsgálatáról” szóló 5004/1956. számú együttes rendelet az ÁVH azon tagjait minősítette elbocsátottnak és átvilágítandónak, akik 1953. július elseje előtt kerültek a hatóság állományába. Garamvölgyi Vilmos belügyminiszter-helyettes és országos rendőrfőkapitány 1957. január 16-i tájékoztató jelentése szerint 1957. január 8-ig  az ÁVH-nál szolgálatot teljesített 4986 személyt vizsgáltak felül. Ebből harmincegy benyújtott panasz alapján mindösszesen tizenöt olyan személyt találtak, akikről a bizottságok bizonyítottnak látták, hogy visszaéltek hivatali hatalmukkal. 4971 főt pedig feddhetetlenségüket igazoló okmánnyal bocsátottak el. Összesen 1519 beidézett nem jelent meg a felülvizsgálaton, a 19 megye közül pedig határidőre mindössze három terjesztette fel összefoglaló jelentését. A miniszter-helyettes jelentésében a vizsgálatot befejezettnek nyilvánította. 
Az ezenképpen levezényelt átvilágítást követően a Biszku Béla által felügyelt Belügyminisztérium politikai nyomozó főosztályának élére helyettes vezetői beosztásban két kipróbált államvédelmis tiszt került. Ezek egyike 1958-tól – immár rendőr ezredesi beosztásban – hamarosan a főosztály egyszemélyi vezetője lett. A szervezeti változásokkal és előléptetésekkel együtt 1973-ig, korkedvezményes nyugdíjba vonulásáig. Az általa vezetett osztály tizenhárom alosztályvezetőjéből 1957-ben tizenegynek volt államvédelmis múltja. A Rákosi-rendszer legerősebb és leginkább kompromittálódott erőszakszervezete felé gyakorolt gesztus a valóságban a régi nómenklatúra felelősségre vonhatatlanságának politikai üzenetét fogalmazta meg. Ekkor kapta a magyar társadalom az első leckét abból, hogy a kommunista uralom bűneinek elkövetői büntethetetlenek. Tágabb társadalomtörténeti perspektívából fogalmazva: XX. századi történelme során először élte át egy korábbi politikai nómenklatúra gyors és hatékony átmenthetőségének tapasztalatát.
Képzeljük el nagy merészen azt az országot, ahol Janikovszky ezredesnek, ha este bekapcsolja a televíziót, a híradóban – ha éppen nem a Magyar Televízió New York-i tudósítója vagy nagykövet valahol – az a „korábban egyházi vonalon dolgozó” Ipper százados magyarázza a külpolitikai híreket, aki már a Rajk-ügyben is „kiértékelő és egyéb bizalmas feladatokat” végzett”. A szája sarkában az országosan ismert, negédes, mindentudó, lesajnáló mosoly. Hétvégenként az esti műsorsávban és szilveszterkor egy elegáns kopasz humorista szórakoztatja a rendszerrel csipkelődő konferansziéival saját kabarészínháza színpadáról. Szilveszterkor – nyugati módi szerint – flitteres hajtókájú szmokingban. Hát persze. Komlós főhadnagy/őrnagy, a régi szegedi ismerős. A Kádár-kori televíziózás e két egyenruhás ikonja bizonyára gyakran összefut a televízió impozáns aulájában Koós alezredessel, az ÁVH egykori párttitkárával, aki az intézmény létrejöttének első pillanatától, 1957 októberétől felügyeli az ifjúsági műsorok készítését. Nem messze onnan, ahol Radványi alezredes, az egykori síkhurkolósegéd, ha éppen nem regényt ír, a dokumentumfilmekkel, dr. Váradi György őrnagy pedig a színházi műsorokkal bíbelődik. Ezt a televíziót pedig történetesen az a Tömpe István irányítja, aki a szovjet hírszerzés dél-amerikai rezidenseként végzett tíz év külszolgálat után, 1956 decemberében tér haza a Kádár-kormány belügyminiszter-helyettesének.
Ha az Orvos az onkológiai kutatások új eredményei iránt érdeklődne, elég lenne felhívnia Décsi alezredest az ÁVH Vizsgálati Főosztályának egykori vezetőjét – civilben Rákosi igazságügy-miniszterségéig viszi – az Akadémiai Könyvkiadónál. Ő is régi ismerős: ő adott parancsot első felesége elmegyógyintézetbe szállítására. Ha kikapcsolódásra vágyik, a moziban megnézhet egy Radványi alezredes valamelyik forgatókönyvéből készített fekete-fehér kémfilmet. Elalvás előtt pedig beleolvashat Berkesi őrnagy valamelyik regényébe, amelyet annak régi fegyvertársa, Kardos alezredes adott ki a Magvető Könyvkiadó igazgatójaként az összes kiadást tekintve, közel ötmillió példányban. Ha belepillant a telefonnoteszébe: majdnem minden fontosat lát az elmúlt harminc év magyar történelméből. Talán még a telefonszámok sem változtak. Ha pedig lakása ablakából kinéz az utcára, lehet, hogy még el is mosolyodik: Az egész korszaknak az a Rajk-per idején hivatalban lévő belügyminiszter a névadója, akinek 1945 és 1956 közötti múltja a rendszer egyik tabuja.