A történet alaphelyzete közhelyes; felidézni se igen lenne érdemes, ha nem velük, nem akkor és nem úgy történik, mint ahogyan a film készítői elmondják nekünk. Adott a fess, 1945-ben éppen politikai rendőri karrierje elején álló orvosdoktor, a maga turulos, illegális kommunista és partizán múltjával. És a mozgalomból hozott szerelme, Etelka. A házasság időpontjáról nincs adat, de arról igen, hogy kezdettől fogva nem volt felhőtlen, és hogy útjaik 1947-ben már hivatalosan is szétváltak. A házasságból származó egyetlen fiúgyermek elhelyezése körüli családjogi vitát a valószínűleg ekkortájt a tábornokok perét előkészítő apa sajátos módon oldja meg: az ÁVH embereivel elraboltatja egy nyári táborból a kisfiút. Etelka azonban nem hagyja magát. Gyermeke elvesztése biztosan motiválja. De lehet, hogy abban a mendemondában is van valami, mely szerint a nőket kedvelő Orvos vissza-visszakacsint még a házasságára. Nem tudjuk. Ami bizonyos: a jövőbeli neves írónővel kötendő házasság még évekre van, bár az asszony ekkor már része az Orvos életének. Etelka ír. A szocialista társadalomban független igazságszolgáltatás híján a jogorvoslat leghatékonyabb módja az apparátushoz írt levél. Kádár János irodája egész titkárságot tart majd fenn arra, hogy a Vezetőhöz intézett állást, lakást, segítséget kérő leveleket megválaszolják. Etelka tehát ír. A szakszervezetnek, a pártlapnak, a Szabad Népnek és – élete később valószínűleg sokszor felülvizsgált döntését meghozva – magának Péter Gábornak is.    A majdani Könyvtáros kérdésére, hogy a nő „miért csinálja ezt?”, az Orvos – legalábbis 1953-as kihallgatási jegyzőkönyve szerint – azt feleli, hogy azért, mert az asszony „nem normális”. „Ha bolond – mondja Péter Gábor ugyanezen jegyzőkönyvben –, akkor a bolondokházában van a helye.” 
Nehéz pontosan megmondani, hogy a volt feleség bezárásának gondolatához ki mit tett hozzá addig, míg az az ötlettől a megvalósításig eljutott. A lélektani rész, és a háttértörténet érdekesebb is. A film nem tér ki erre, de Mező Gábor tanulmányából kiderül, hogy 1953-as kihallgatásukon, mikor egyik vádpontként fogalmazódik meg Janikovszky ellen, hogy „feleségét törvényellenesen az Elmegyógyintézetbe vitette”, az Orvos és a Könyvtáros kölcsönösen egymásra vallanak. A Pszichiáter pedig saját kihallgatása során bámulatra méltó cinizmussal kétségbe vonja, hogy az általa kiállított, azaz ÁVH álláspontját képviselő orvosi vélemény bármiben is befolyásolhatta az OPNI szakorvosait. Nyilván, akár azonnal el is engedhették volna a nőt, ha nem értenek egyet az általa minden vizsgálat nélkül felállított diagnózissal. Ha mégsem tették, az őt igazolja.
Janikovszky vizsgálati dossziéjának utolsó jelentése megosztja, ezáltal el is keni a felelősséget. E szerint Bálint doktor „ügyben történt későbbi lépéseiről” Janikovszky, aki egyébként Bálint doktor előtt olyan kijelentést tett, hogy az intézkedésre azért van szükség, mert az asszonyt „meg kell szelídíteni”, nem tudott ugyan, de a Bálint doktor által kiállított orvosi igazolás tartalmát ismerte. És jelen volt akkor, mikor az asszony beszállítására az ÁVH egyik alezredese utasította az ÁVH verő és „megoldó” emberét, Princz Gyulát. Végül ez lett az egyetlen vádpont, amiben Janikovszkyt elmarasztalták, de úgy, hogy letartóztatásának évében a karácsonyt már otthon ünnepelhette. Rögzítsük még egyszer: tíz hónapot és tizenhat napot töltött börtönben. „Erkölcsileg züllött életmódját” a vizsgálat során többek között egyik hajdani szegedi beosztottja, egy főhadnagy is igazolta. Igaz, vallomásából nem lehetett egyértelműen arra következtetni, hogy az Orvos életmódjából bármi „kár származott volna” a munkáját illetően. Janikovszky munkájának minőségi megítélésében jó szívvel hagyatkozhatunk a tanúként beidézett főhadnagyra. Szakember: 1953-ban őrnagyként szerel majd le az ÁVH-tól. 1947-ben Szegeden pedig Janikovszky helyetteseként szurkált tűket a fasiszták és az osztályellenség körme alá, ha éppen nem söprűnyéllel talpalással, gúzsba kötéssel és hideg vízben fürösztéssel vette ki a maga részét az osztályharcból.
Bálint doktortól pedig egészen biztosan nem volt idegen az elmegyógyintézetbe irányító diagnózis kiállítása. Mondhatni, az járt jobban, akiről csak diagnózist állított fel, és kezelését más, civil szervekre hagyta. 1953-as kihallgatása során bevallja – majd visszavonja –, hogy Péter Gábor kérésére injekciókúrával segített halálba egy rabot. A pártapparátuson belüli leszámolásnak áldozatául esett Szűcs testvérek – egyikük maga is ÁVH-s – agyonveretésében való közreműködése ma már jól dokumentált. Péter Gáborhoz fűződő bizalmas orvosi viszonya az apparátuson belül is közismert volt: amolyan lelkigondozói szerepet töltött be mellette. Letartóztatásakor a lakásán megtalálják – és jegyzőkönyvbe véve meg is semmisítik – a Péter Gábor patográfiáját tartalmazó orvosi dokumentációt. A szervezeten belül csak „Gorillának” nevezett orvos egyébként is brutalitásáról nevezetes a testületen belül is. Rendvédelmi pályafutása elején a verés szakszerű formáiról tart előadássorozatot az államvédelmiseknek. Tőle tudjuk, hogy a verés hatékonysága nem áll egyenes arányban a mennyiségével. Nem sokat kell ütni, hanem jó helyre és megfelelő erővel. És úgy, hogy minél kevesebb nyoma maradjon. Bálint doktor ekkor még a „tompa behatás” elkötelezettje.
A történet kontúrjai, az itt-ott hiányzó részletek ellenére is kirajzolódnak.
Tény: Etelkát 1949. szeptember 29-én Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (OPNI) szállítják. A levelezést onnan is folytatja, immár saját sorsának alakulására is kitérve. Az elmegyógyintézetből kicsempészett levelei régi mozgalmi kapcsolatain keresztül a Budapesti Pártbizottság Káderosztályának vezetőjéhez, Biszku Bélához és egészen a legmagasabb pártfórumhoz, a Központi Ellenőrző Bizottsághoz is eljutnak. Régi mozgalmi múltja és kapcsolatrendszere menti meg attól, hogy örökre elsüllyesszék az elmegyógyintézet valamelyik osztályán. Az eredetileg háromhetes megfigyelési időszakot ugyan még így is többször meghosszabbítják, de végül 1950 januárjának első napjaiban főorvosi javaslatra elbocsátják. Az orvosi szakvélemény szerint 1949. október 28. óta magatartása „nyugodt”, „alkalmazkodó” „fegyelmezett”, „somaticusan is tünet- és panaszmentes”. „A levelezéssel felhagyott” és egyébként is „komolynak és megbízhatónak látszik”. Karácsonyra kisfiának „kis harisnyát, kesztyűt, kötött”. 
Eddig a történet, amelyet a film részletesebben, megrázóbban, és kitűnően megválasztott színészi karakterekkel, dramatizáltan beszél el nekünk. Nem tudjuk biztosan, hogy az elmegyógyintézetből kezdetben elszántan levelező Etelka miért váltott taktikát. Lehet, hogy szerepe volt ebben annak a bizalmas tanácsnak is, amit az intézet egyik, Bálint doktor diagnózisával szembeforduló orvos adhatott neki. Kiléte homályos; Mező Gábor tanulmányában dr. Fekete Jánosként azonosítja. Valószínűleg ő csempészte ki a film alapját képező dokumentumokat, az asszony leveleit is az elmegyógyintézetből. És feltehetően ő jegyzi az elbocsátást lehetővé tevő, olvashatatlan aláírású orvosi szakvéleményt is. A bizonytalanságok ellenére a végeredmény egyértelmű: az asszonynak szabadsága fejében le kellett mondani gyermeke felügyeleti jogáról. A gyerek Janikovszkyhoz, majd annak új családjához került, később, valamikor a felnőtt és gyermekkor határán megszökött onnan, nevet változtatott és eltűnt. Örökre.