- Eperfa – mondta határozottan.
- Szederfa –nyomta meg a szót a fiú, miközben a vasútállomásról a szálláshelyük felé haladtak a január végi, csikorgó fagyban. – Az eper a földön, a fű közt terem.
- A szeder talán nem? A szúrós szederindák nem a földön kúsznak? – védte a maga igazát.
A kőlapos járda bal oldalán végig gömbformára vágott, göcsörtös ágú eperfák sorakoztak. J. szerint szederfák. Amikor a fasor alatti úttest partján meglátott egy fekete ruhás, idős parasztasszonyt, hóna alatt kerek kosárral, a eszébe jutott, hogy eldönti a vitát.
- Megkérdezem a nénit – mondta.
És már egy lépésre le is maradt a jó tempóban haladó társaktól. J. megtorpant, visszafordult, de nem szólt semmit, csak zavartan intett neki a fejével, hogy hagyja inkább, jöjjön. Őt azonban nem lehetett eltéríteni. Odalépett a fekete kendős, magas, mezítlábas asszonyhoz, aki a köszönését érdeklődve viszonozta. Hosszú, fekete szoknyája alól göndör, fehér pára gomolygott elő. A jól hallatszó csobogás ellenére először cipőtlen lába ragadta meg a figyelmét. Kicsit elbizonytalanodott, de mégis kitartott az elhatározása mellett és megkérdezte, hogy milyen fák ezek itt a járda szélén?
A két fiatalember még jobban felgyorsította a lépteit, ezzel is jelezve, hogy semmi közük sincs hozzá.
Az asszony elsőre nem értette vagy nem hitte el a kérdést, csodálkozva nézett rá. Erre megismételte:
-Tessék mondani, milyen fák ezek itt a járda mellett?
-Eperfák – válaszolt az asszony értetlen hangsúllyal és kérdő tekintettel.
Ekkorra már ő is ráébredt, hogy ostobaság volt éppen most abajgatni az asszonyt, mégha minden elfogódottság nélkül, derült arccal néz is vissza rá. Gyorsan megköszönte a választ, aztán egy viszontlátásrá-t motyogva sietősen a társak után indult. De nem tudott igazán örülni annak, hogy a helybeli asszony is eperfának mondta az eperfát. Sejtette, hogy a fiúk azonnal átlátták a helyzetet, és most megvan a véleményük róla. Azért elmondta nekik tudakozódása eredményét. Vigyorgó ábrázatukról leolvasható volt, hogy hiába lett igaza.
-Akkor megérte pisálás közben zargatni szegény öreglányt – vetette oda J. Elvörösödött, hogy így a fejére olvasta az ostobaságát. Ő csak akkor kezdte kapiskálni a dolgot, amikor az asszony mezítlába körüli bárányfelhők szúrós szaga felért az orráig. Szótlanul szedte hát a lábát, cipelte az apjától kölcsönzött vulkánfíber bőröndöt (ez volt a vízálló papundekli koffer közkeletű neve a hatvanas években), és belátta, hogy mindenki annak mondja az eperfát, aminek akarja.
Cipelnivalókkal a társak is el voltak látva. Tanár úr oldalán, szíjon degesz aktatáska függött, kezében teli koffer. J. a bőröndje és zsebes vászontarisznyája mellett ráadásnak még a jókora Mambó magnót is cipelte. Valószínű ennek a súlya volt a döntő érv, amiért Tanár úr másodszor is engedett a lány kérésének, amikor ismételten megjelent a néprajzi tanszéken, és félénken, de kitartóan érdeklődött, hogy eljöhetne-e rajta kívül egy további elsős hallgató is a gyűjtőútra? Persze, ha nem lett volna az órarendjükben két félév néprajz, biztos, hogy elutasítja őket a Tanár úr. De így elfogadta az újabb jelentkezőt is, és kialakult a folklórgyűjtésre utazó három fős társaság.
Másnap reggel a szomszédos községbe indultak. Tanár úr szíjra fűzött aktatáskájával, ami most soványabb volt, mint érkezésükkor, J. a vászontarisznyán kívül a magnót is cipelve, neki viszont szinte semmi vinnivalója nem volt.
A szomszéd község légvonalban csak néhány kilométerre van, de az országút hosszasan kanyarog a dombok között. Gyalog vágtak neki, mert a busz, amellyel odautazhattak volna, már reggel hatkor elment.
Tanár úr nem először gyűjtött ezen a vidéken, határozott munkaterve volt, de adatközlője, az a helybeli, csángó férfi, akivel már több hangfelvételt készített, nemrégiben meghalt. Ott volt a temetésén is, megadta a végtisztességet az értelmes, jó beszédű, sok régi éneket tudó, idős embernek. Most tehát új adatközlőt kellett keresniük. Háziasszonyuk a szomszéd faluban élő rokonára, egy ottani csángó asszonyra hívta fel a figyelmüket. Kiléptek hát rendesen, nem csak a távolság, de a csikorgó hideg miatt is, amely kipirosította az arcukat, de még az orrukat, fülüket is.
-Hová igyekeznek? - szólította meg őket az utolsó házak egyikénél egy váratlan női hang. – Mosolygós, barna szempár nézett ki rájuk a léckapu fölött: egy negyven-ötven közötti asszony érdeklődő tekintete.
- Csak ide a szomszédba – válaszolta fejével az úticél felé intve Tanár úr.
- Felvételt cinálni? Evvel a nagy gépvel?
- Ezzel – felelte Tanár úr.
- Én iszmerem magát– hangzott most kicsit szégyenlősen. – Maga az a tudósz ember, aki ott vót a Jószka bátyo temetészén es.
- A bátyja volt?
- A bátyóm. Győjjenek be hozzánk ecceppet! Én es tudok szok szépet dalolni…
Tanár úr előbb megigazította fején a fekete barettet, körülnézett, mintha tanácsot várna valakitől, aztán hirtelen döntéssel elfogadta a meghívást. Ő is örült a váratlan fordulatnak, a magnót cipelő J. még jobban. De azon azért elcsodálkozott, hogy egy ilyen, nyilvánvalóan beszédhibás asszonyhoz betérnek.
Az udvar jobb oldalán öreg parasztház állt, amely mellett egy nem rég készült, épp csak bevakolt épület emelkedett. A régi ház tornácán vezette hátra őket az apró termetű, vastag hárászkendőt viselő asszony a még festetlen ajtajú, ablakú új házhoz.
-Ninc még kész, de ha a Jóisztenke megszegít, nyáron befejezzük – mondta. – Az odájban fűtünk, odamenyünk. A régiből kifú már a meleg.
Kinyitotta az ajtót és az előtérből nyíló konyhába irányította a társaságot. A sarokpad előtt álló asztalra mutatott. Elsimította a padravalót, hellyel kínálta őket. A kemence és a tűzhely mellett, a szoba túlsó sarkában ágy állt, A másik sarokban pedig egy esztováta, favázas, farudakkal felszerelt szövőszék, rajta elkezdett munka. A padlón fonott kaspók, vékák sorakoztak, bennük színes fonallal teli orsók, gombolyagok, más, szövéshez használatos eszközök.
-Ezekvel van dolgom, kell a szok mindenféle az új házba, de ha viszik, el isz adogatom, mer a pénz es kell, abból ninc szoha elég…
Tanár úr tapasztaltan rendezte el az asztalon a magnó kellékeit: a drótokat, az üres szalagokat, a mikrofonokat és a jegyzetfüzeteit is. Az asszony a maga furcsa módján, egyfolytában beszélt. Róza néninek hívják, a férjével és hat gyermekével élnek itt. Ezért kicsi a régi ház, meg rossz is már. A gyerekek eljárnak iskolába vagy dolgozni. Van, aki bányába, akárcsak az apjuk, egy pedig Pécsett gimnáziumban tanul, bentlakást is kap. A hétvégén hazajönnek, megtelik a ház, ebben az újban majd jobban elférnek. Két odájt is építettek, helyük lesz. Ők maguk télen jól megvannak itt, mutatott az átellenben álló, csergével letakart ágyra. Megnézhetnék a többi szobát is, de még a villanyszerelés félben van, azt nem tudják maguk csinálni, a mesterre meg várni kell.
Tanár úr bekapcsolta a magnót, Róza néni a mikrofonpróbától zavarba jött, de aztán mondta, ahogy kell: Gyurka Istvánné, Jankó Rozália -1941 karácsonyán érkezett Magyarországra a férjével és két gyermekével, 1945-ben telepedtek le ebben a községben, a többi gyermek itt született. – Ő maga Gőcsány falucskában, Tekucs megyében, Molodovában 1920. augusztus 2-án született.
Tanár úr kérdéseire az útjukról is beszélt: 1941-ben toborozták a falujukban a Magyarországra kitelepülőket. Annak idején a bukovinai székelyekből tizenháromezren indultak el, a csángók közül ezren. Bácskában, Fogadjisten községben kaptak helyet, ott gazdálkodtak másfél évig.
Ahogy közeledett a front, az apósa felismerte, hogy ha visszajönnek a szerbek, nekik itt nem lesz maradásuk. De csak néhány családot tudott rábeszélni, hogy vonuljanak tovább, a legtöbben ottmaradtak, és hamar bajba kerültek. A szerbek öt percet adtak nekik, hogy elhagyják a házukat. Fel kellett sorakozni a kapuk előtt, teherautókra pakolták őket, vitték Szikicsbe, a lágerbe, a gyermekekkel együtt. A férfiak közül többen nem jelentkeztek, elszöktek, de az asszonyok és gyermekek sokat szenvedtek.
Akik időben eljöttek onnan, jól jártak: Gyulaj községben kaptak újabb helyet. -Apószom ész még egy mászik ember jött először ide, Baranyába. Megtetszett nekik, monták a bírónak, hogy szabad fődet kérnek, szenkinek szem akarják a házát. Ahogy Romániában es, úgy itt es két-három év alatt házat építnek maguknak.
De a bíró nem engedte, mert akkor a faluban üresen maradtak volna a házak. A svábok kitelepítése akkor már eldöntött volt, nem őmiattuk történt. Megvolt a lista, hogy kiknek kell menniük. Az ő házaikba mindenhova betettek egy-egy csángó családot. Így laktak ők is öt vagy hat hónapig egy szénapajtában.
- Ők nem híttak be münket, münk meg nem mentünk be. De volt, aki nem tudta kivárni, elfoglalta a házat es. Olyan helyeken volt még… verekedész es.
.
Időközben hazaérkezett a családfő, Gyurka István, játszott nekik furulyán. Furcsán zúgott, rezonált a hosszú furulya. Együtt táncoltak, muzsikáltak a helybeli csángó együttesben Róza nénivel, aki énekelt is, szép, mély hangja volt.
-Mondták, énekeljek valamit, amit otthon szoktunk. Megtanulták, ma már az egész falu tudja, játsszák, éneklik es.
Róza néni szégyenkezett, hogy csak egy kis puliszkát tudna kínálni nekik, nincs más itthon. Szabadkoztak, nem akartak enni. Akkor átszaladt a másik házba, celofánba csomagolt nápolyi-félével tért vissza, megkínálta a társaságot. Suttogva mesélte, hogy a nyáron itt járt otthonról a nővére és az ángyója, ők hozták ezt a kis édességet. Mióta áttelepültek, több, mint húsz éve nem látták egymást. Három napig csak ríttak és ríttak. Valahogy Bukaresten át jöttek, ahol az ángyó él.
A vendégek nem akarták felfalni a messziről jött csemegét, épp csak megkóstolták.
Sötét volt már, mikor a szállásukra értek. Vacsora után betelepedtek a tisztaszobába, kipakolták a magnót, meghallgatták a felvett beszélgetéseket, furulya- és énekszót.
-Nem gond, hogy Róza néni ennyire sejpít? – kérdezte Tanár úrtól.
-Sőt. Ezért mentünk be hozzá – válaszolta Tanár úr rejtélyesen.
-Ezért?
- Ez nem selypítés. Ez az a nevezetes sziszegő nyelvjárás. A középkorban még így beszéltünk mindannyian. Ma már szinte csak a csángók tudják. Azok se mind. Akik Székelyországból jöttek, azok székelyesen beszélnek. Az északi csángó falvakban meg így. Évszázadok óta, mióta kitelepültek.
Mielőtt aludni tért volna, próbaképpen lenyomta a tisztaszoba tornác felőli ajtaján a kilincset. Meglepetésére kinyílt. Felvette a sapkáját, kabátját, kilépett a dermesztően hideg, kristálytiszta éjszakába. A tornác sarokoszlopához támaszkodva nézte a kert végéből messze futó, hóval fedett, holdfényben ragyogó dombhátat. Úgy tűnt, hogy ez a hómező akadálytalanul elfut akár egész Moldováig.
