Benkő Lászlóra kezdetben a Petőfi Sándor Gimnázium latin–ének-zene szakos tanára volt nagy hatással, ez az ízig-vérig pedagógus megszervezte a Budai Haydn Szimfonikus Zenekart, amelyben Benkő közelről megismerkedett az abban szereplő összes hangszerrel. Saját bevallása szerint abban a zenekarban nem is nagyon akadt olyan hangszer, amelyen ne játszott volna, és ennek a későbbiekben nagy hasznát vette. Közben a Krisztina téri templom orgonáján is gyakorolt, valamint a vele szemben lévő Déryné kávéházban szórakoztatta zongorán a nagyérdeműt, és énekelt is különböző olasz slágereket, például Adriano Celentano 24000 Baci vagy Pepino di Capri Roberta című dalait. Zenekarát Próféta néven ismerték dobosuk, Künsztler Tamás beceneve után, de ők sohasem használták ezt a nevet. Nagyon jó iskolának bizonyult számára 1961–1962-ben az akkor már sztárcsapatnak számító Benkó Dixeland Bandben eltöltött egy év is.

Az Omega első évtizedében, 1968-ban adták ki az első magyar nyelvű, egyetlen előadóhoz fűződő beatlemezt, a kétszólamú vokált Benkő László és Kóbor János alkotta, ez főként akkor jött jól, amikor Somló Tamásnak el kellett utaznia a cirkuszi társulattal. Benkő sokoldalúságát már ekkor is megcsillantotta, játszott ezekben az időkben furulyán a Kiabálj, énekelj és a Ha én szél lehetnék, trombitán a Trombitás Frédi és a Régi csibészek című számokban, citerán pedig a Kállai kettősben. A szintén nagy sikerű Rózsafákban pedig – amelynek videofelvételén Kóbor látványosan semmit nem csinál, talán ezzel is kimutatva, hogy ezt a számot mennyire nem szereti – rátestálták az éneklést.

 

Aztán jött a nagy törés, 1971-ben távozott Laux József dobos és Presser Gábor zeneszerző-zongorista az Omegából, és ha ez még nem lett volna elegendő, vitték magukkal a szövegíró Adamis Annát is, aki Laux felesége volt. Ez az esztendő kétszeresen is fordulatot hozott Benkő László Omegában kiteljesedő szakmai életében: át kellett vennie az addig két emberre szabott billentyűs, illetve a 2016 óta az égi zenekarban játszó Laux „Blöró” menedzseri szerepét. Akkortól zenekarvezetőként is aposztrofálták a médiában, amit viszont nem úgy kell elképzelni, hogy megmondta volna, mit hogyan kell csinálni – ez személyiségétől távol is állt volna –, hanem úgy, hogy a zenekar ügyes-bajos dolgainak intézését a vállára vette (ekkor talán úgy érezte, ahogy a Csillagok útján című számukban énekelték: „Kilenc bolygó súlyát tartom vállamon.”). 1971-ben meg merték kockáztatni a Kisstadion-koncertet, amivel bebizonyosodott, hogy abban az időben ők voltak a legnépszerűbb zenekar Magyarországon, mert ezt önállóan senki nem csinálta utánuk. Sőt, ezt tetézték azzal, hogy több mint egy évtizedig itt is telt házas koncerteket adtak, néhe többször egymás után. Ez alkalomból 1971-ben a Magyar Ifjúság is kiemelte Benkő szerepét:

„A színpad elsötétült, csak az orgonán álló nagy gyertyák égtek, és Benkő László érdekes, egyéni hangzású orgonaszólója nyitány volt a meglepetésekhez. A program már most olyan slágergyanús dalokból állt, amelyek nemcsak felveszik a versenyt az eddigi sikerekkel, de hangszerelésük, harmóniaviláguk is új. A stílus követi ugyan a megszokottat, de minden hangszer egyenlő szerephez jutott. És nem utolsósorban a zenén érezhetővé vált az a felszabadultság, amely igazán csak barátok között létezik.”

Az 1972-es Élő Omega lemezük kálváriája közismert, a Bors Jenő – Erdős Péter tandem nagy sikereik ellenére Presseréket részesítette előnyben velük szemben – még az a vérlázító mondat is elhangzott a szájukból, hogy nekik még bizonyítaniuk kell –, aztán különböző furfangokkal – saját felvételek készítése koncerteken, majd azok házi stúdiós kiegészítése, megvágása, alumíniumtasakok gyártása – sikerült elérniük, hogy 1972-ben ők is nagylemezt jelentethessenek meg. Nem kevés agyafúrtság kellett a fennmaradáshoz a cenzurális hatalmat gyakorló sanzonbizottsággal szemben is, velük ugyancsak Benkő tartotta a kapcsolatot, amiről így vallott: „A szövegírói szakmát Romhányi József író képviselte a sanzonbizottságban, ő ítélte meg, hogy egy szöveg alkalmas-e megjelentetésre a pártállami szempontok szerint vagy sem. Ő tényleg azt nézte, hogy a számoknak milyen mondanivalójuk van. Józsi bácsi élvezte ezt a játékot, és kinézett magának minden tehetséges zenekarból egy tagot, akivel megbeszélte a szövegeket még a bizottsági tárgyalás előtt, az Omegában ez az ember én voltam. Mivel ő a szövegek hátsó gondolatait is értette, mindig szólt előre, hogy mely szövegekkel lesz gond, és azokat már korábban, a lakásán megbeszélve a részleteket, kihúzatta vagy átíratta velünk. Előfordult olyan is, amikor adódott ugyan probléma, de mégis maradhatott a szöveg, ez történt a »Ballada a fegyverkovács fiáról« című számmal, amikor azt énekeltük, hogy »Ilyen a világ és kell a fegyver«.”

 

Benkő László kivette részét a nyugati színpadokon kivívott sikerekből, valamint a Bellaphonnal, majd a még nagyobb lemezkiadónak számító, a Warnerhez tartozó WEA-val való szerződéskötésekből is. A világsztár státuszra a magyar zenekarok közül egyedülálló módon kizárólag nekik volt reális esélyük, ami végül nem jött össze. Nem csak rajtuk múlott, ahogy Kóbor János felidézi:

„Azt mondták nekünk a kinti menedzsment részéről, hogy gondoljuk meg, továbblépni arról a lépcsőfokról, amelyen akkor álltunk, csak úgy lehet, ha kint maradunk. De ezt az utolsónak tűnő lépést soha nem mertük megtenni.”

Így aztán maradtak Európa-szerte ismert sztárok, akik a Csillagok útján évről évre mindig hazataláltak. Benkő László pedig most már egészen biztosan ezen az úton megérkezett örök hazájába.