Bő egy évszázaddal ezelőtt, az akkor a legfőbb világmagyarázó szerepére törő, a haladás iránt elkötelezett társadalomtudomány központi fogalma az osztály volt. A diadalmas kapitalizmus időszakában úgy tűnt, hogy ez a társadalmi csoportképző erő nemcsak kezelhetővé teszi az amúgy egyénekre szétbomló és ezért az absztrakciónak makacsul ellenálló valóságot, de egyben legfőbb magyarázóelvként érthetővé, megmagyarázhatóvá, sőt, távlatilag előrejelezhetővé is teszi az emberi magatartást.

Az osztályhovatartozás determináló tényezőnek számított. A munkás, legyen bármilyen színes egyéniség is, alapvetően a munkásosztály paraméterei szerint fog viselkedni, mint ahogyan a polgár is saját osztálya logikájának felel meg. Nem egyéniség, hanem osztálykorlátok közé szorított konkretizációja egy absztrakt kategóriának.

Mindehhez persze arra is szükség volt, hogy az osztálynak olyan homogén csoportismérveit határozzák meg, amelyek az általánost kizárólagosnak, minden egyéni színt pedig devianciának tűntetnek fel. Azaz a munkás nem vallásos. Ha mégis az, akkor az elmúló csökevény, hiszen átmenetileg és tünetileg egy másik osztály ismérvét mutatja fel. A polgár önző és nem érzékeny a társadalmi problémák iránt. Ha mégis az, akkor ugyan felül tud emelkedni osztálya szűklátókörűségén, mindez azonban nem változtat osztályellenség mivoltán.

Ez a felfogás nem tudta elképzelni, hogy gazdasági és politikai önazonosság ne legyen azonos. A munkás szociáldemokrata – igazában kommunista –, a polgár konzervatív – jobb esetben liberális vagy polgári radikális –, a paraszt pedig kereszténydemokrata – jobb esetben harmadikutas szocialista –, és még lehetne folytatni a sort. A konzervatív munkással, szociáldemokrata polgárral, liberális földművessel nem voltak hajlandók foglalkozni osztályharcos elődeink. Az élet ugyan felvonultatta ezeket a típusokat, ők azonban nem akarták tudomásul venni létezésüket. Ugyanúgy csiszolgatták homogén osztályfogalmukat, mintha az élet nem cáfolt volna rá nap mint nap.

Úgy tűnik, a XXI. század osztályfogalma az identitás lesz. Ugyanúgy igényt tart a legfőbb magyarázóelv szerepére, hívei ugyanúgy minden magyarázat eredőjéül ezt az elvet teszik meg. Annyiban igazuk is van, hogy az identitás lényegesen szélesebb és egyben sokkal rugalmasabb értelmezési tartománnyal rendelkezik, mint az osztály fogalma. Napjaink politikai és társadalmi eseményeinek értelmezése szempontjából az identitás egyik fajtája, a nemzeti identitás emelkedik ki jelentőségével a többiek közül.

1990 óta Magyarországon is egyre erősebb a nemzetállami identitás magyarázó erejének védelmezői tábora. Mintha a nemzetállamiság eloszlatta volna az összes vele kapcsolatos, korábbi kételyt, és így ma már nem csupán az európai történelem egyik alapvető szereplőjeként, hanem annak legfőbb és legpozitívabb termékeként jelenik meg. Nemcsak belenyugodni kezdünk abba, hogy a száz évvel ezelőtti közép-európai békés integrációt megvalósító birodalmat kisállami soviniszták és fiktív nemzetek képviselői szétdaraboltatták, de talán már pozitívumként is kezeljük, hogy manapság Európa keleti fele az önálló államiság klasszikus feltételeinek teljesítésével is csak nagy nehézségekkel megküzdő – nacionalizmusukban azonban túlteljesítő – kis- és törpeállamokkal van tele. Meg kell ugyanakkor jegyezni: számukra éppen az európai integráció jelenti államiságuk stabilitásának és kiteljesedésének feltételét.

A nacionalista identitáskoncepció valójában a nemzeti identitásra szűkíti ezt az amúgy sokszínű és rugalmas fogalmat. Amikor identitásról beszél, akkor ezt csak nemzeti szinten tartja megvalósíthatónak. Olyan egységes kategóriaként kezeli, amely szemben áll minden más identitásréteggel. Különösen kézenfekvő ez a szemlélet Magyarországon, ahol a történelem fordulatai gyakorlatilag a magrégióra bontották az egykor nagy kiterjedésű ország területét. Sőt, jobboldali identitásharcosaink már ideológiai megfeleltetést is kibontanak, amely szerint minden, az egységes nemzeti identitással szemben álló dolog csakis baloldali furfang lehet.

Megkérdezett-e ugyanakkor valaki egy bajor keresztényszociálist vagy éppen egy lombard Lega-hívet az identitásairól? Biztosak vagyunk benne, hogy ők minden esetben és kizárólag németnek és olasznak, nem pedig bajornak és lombardnak is tekintik magukat? Első pillantásra persze a magyar eset másnak tűnik. Mi, főleg Trianon óta, hajlamosak vagyunk a magyar nemzeti identitásról mint egységes, egyszerű és minden más területi vagy etnikai önazonosságot kizáró érzésről beszélni. Igen ám, csakhogy biztos vagyok abban, hogy a Kedves Olvasó is találkozott büszke dunántúlival, balatonival vagy éppen veszprémivel – ha ugyan nem ő maga is az. És akkor még nem is beszéltünk a vallási és egyéb identitásokról.

Bizony, legtöbbünk így van ezzel más rétegzettségben is. Én magam például nemcsak veszprémi, dunántúli és magyar, de közép-európai és európai is vagyok. Ráadásul az önazonosságnak ezek a rétegei a legtöbb esetben nemhogy nem állnak egymással ellentétben, de éppenséggel ki is egészítik, és így erősítik is egymást. A nemzeti identitás fontos, sőt, a legfontosabb önazonosságunk lehet. Nem zárja, nem is zárhatja ki azonban más identitások konfliktusmentes létezését ugyanazon személyiségen belül.

Gyurgyák János az Európa alkonya? című könyvében a másik utat választotta. Az európai identitás – egészen pontosan az európai uniós identitás, hiszen, mint arra nagyon pontosan rámutat, Európa és az Európai Unió semmilyen formában nem azonosítható fogalmak – vizsgálata során végig egyfajta szupranacionális nemzeti identitásként kezeli kutatási tárgyát. Kicsit csodálkozva állapítja meg, hogy maguk az uniós dokumentumok sem a nemzeti identitással szemben állóként nevezik meg az uniós identitást, sőt, az a legtöbb helyen kifejezetten a nemzeti identitások kiegészítéseként jelenik meg. Ezt a tényt a szerző kudarcként állítja be, és ennek alátámasztására – az egyes történészeknek az európai identitás lehetetlenségére vonatkozó kijelentésein túl – három adatot sorol fel.

Először is az uniós állampolgároknak kevesebb mint a fele rendelkezik megfelelő információkkal az Unió működéséről és intézményeiről, másrészt csupán 40 százaléknyijuknak van kedvező véleménye róla, harmadrészt pedig csekély számban vesznek részt az európai parlamenti választásokon. Valóban, első pillantásra meggyőző érveknek tűnnek az adatok: rendre ki is mutatják ezeket az Eurobarometer felmérései, mint a szerző is hangsúlyozza.

Csakhogy egyáltalán nem biztos az, hogy a rájuk alapozott érv kiállja a második pillantás próbáját is. Az Európai Uniót kellően ismerők, az iránta érdeklődők, a parlamenti választásán részt vevők arányát ugyanis megítélésem szerint nem egy unitáris nemzetállammal, hanem egy szövetségi állammal – föderációval – kell összevetnünk. Nem azért, mert hinnék egy Európai Egyesült Államokban. A legkevésbé sem. Csupán azért, mert az Európai Unió egy többrétegű politikai tér jelenlegi legfelső szintjét alkotja. Ennek egyik következménye, hogy – akárcsak az amerikai polgároknak a saját szövetségi intézményeik vonatkozásában – az európai polgároknak is sokkal kevesebb közvetlen tapasztalatuk van az uniós intézményrendszerrel kapcsolatban.

A hibátlan érvelés tehát azt kívánná meg, hogy az uniós intézményrendszer iránti állampolgári vonzalmat az amerikai polgárokéval hasonlítsuk össze. Ebben a metszetben pedig már korántsem szerepel olyan rosszul az Európai Unió: míg a legutóbbi európai parlamenti választáson 50,62 százalék volt az európai részvételi átlag, addig a 2018-as amerikai kongresszusi választáson 49,3.

Szükségesnek tartom ugyanakkor hozzátenni, hogy mindezek mellett megjelentek olyan identitáselemek, amelyek szintén egy születőben lévő önazonosságra utalnak. Elsősorban nem a szerző által is idézett Adonnino-bizottság javaslataira gondolok, bár ezek közül is akad sikeres kezdeményezés, mint például az Európai Unió zászlaja. Az Eurobarometer felmérése viszont pontosan azonosítja azt a tényt, hogy a polgárok számára nemcsak elvont értékeket testesít meg az együttműködés, hanem olyan konkrét, önazonosság alapjául szolgáló vívmányokat is, mint az euró vagy éppen az Erasmus-program. Ez utóbbinak a résztvevői arról számolnak be, hogy a programban való részvételük nemcsak megerősítette nemzeti identitásukat, de kialakította európai közösségtudatukat is.

Mindez egy születőben lévő és már ma is reális elemekkel rendelkező európai uniós identitást vetít előre. Ugyanakkor Gyurgyák Jánosnak tökéletesen igaza van abban, hogy ez nem azonos a nemzeti identitásokkal, és nem is fogja sohasem kiszorítani azokat. Bár, én azt hiszem, ez ma már komolyan fel sem merül egyetlen európai politikusban sem.

A jövő nagy kérdése ebből adódóan nem is az, hogy felváltja-e az európai – megfogadva Gyurgyák figyelmeztetését: az európai uniós – identitás a nemzeti identitásokat. Teljesen egyetértek a szerzővel: nem váltja fel. Az igazi kérdés, hogy van-e a szívünkben a szülővárosunk, megyénk, tájegységünk, nemzetünk, nagyrégiónk mellett helye Európának is. Erre viszont egyértelműen igen a válaszom.

 

Illusztráció: Tóth-Kovács József Gyurgyák János elrablása c. karikatúrája