Elhunyt Farkas Árpád

Az erdélyi irodalom erős, ma is erős, most azonban egyik legvastagabb oszlopa dőlt ki. Nem sokkal egy másik hatalmas pillér: Szőcs Géza után. Ez a hiány pedig annál érezhetőbb, mivel Farkas Árpád korántsem életvégi hallgatás, visszavonultság után távozott.

Élete utolsó pillanatáig fáradhatatlanul dolgozott, tudatja megrendülten és egyszerre büszkén is a Háromszék napilap, amelynek nyugalomba vonulásáig munkatársa, főszerkesztője volt. Teljes alappal. Olyan alkotó személyiség távozott, aki, bár az anyaországban talán kevésbé volt ismert, mint Erdélyben, a határoknak fittyet hányó, összefonódó számtalan szál által, költészetének, moráljának, az általa hitt erkölcsi és szellemi értékeknek átadásával – vagy még inkább azoknak a következő generációk által való átvételével – maradandó nyomot hagyott a teljes magyar értelmiségi közegben, valóságban alakítani volt képes azt.

Magam személyesen bár nem ismertem, mégis abban a szerencsében volt részem, hogy az Országút hasábjain közölhettem verseit, prózáit, és méltató írást is róla. Ekkorra beteg volt már, az elkerülhetetlen, közelítő vég tudatában, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy munkáját úgy folytassa, mintha sosem érne véget. Mégpedig a nemzetéért. Az ő szájából – és az erdélyi magyarság körében – ez valódi tartalommal bír, valódibbal, mint az anyaországban, ahol akadnak, akik nem tudják, nem is óhajtják tudni, mit jelent.

Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának közleménye pályájáról igen tömör, mégsem tud rövidebb lenni:

Farkas Árpád József Attila-díjas, Magyarország Babérkoszorúja-díjas és Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a második Forrás-nemzedék meghatározó alakja, a Magyar Művészeti Akadémia, a Magyar Írószövetség és az E-MIL tagja.

1944. április 3-án született a székelyföldi Siménfalván. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári oklevelet. Pályája az 1960-as évek elején indult, a Gaál Gábor Irodalmi Kör tagjaként, a folyóiratok 1963 óta közlik írásait. Tanári diplomája megszerzése után 1968-ig Vajnafalván tanított, 1968-tól Sepsiszentgyörgyön élt, 1971-ig újságíró a Megyei Tükörnél, később az Igaz Szó munkatársa, 1990-től a Látó szerkesztője, 1993-tól 2010-ig pedig a Háromszék napilap főszerkesztője.

1985-ben a Román Írószövetség prózadíjával tüntették ki, 1989-ben a Szakszervezetek Országos Tanácsának díját kapta meg, 1991-ben a Magyar Művészeti Alapítvány díjazottja. 2002-ben Balassi Emlékkarddal, három évvel később a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. Többek közt Ana Blandiana költő, Marin Sorescu költő és dramaturg és Ion Vinea költő műveit közvetítette a magyar olvasóközönség számára. 2020 őszén Gábor Áron-díjjal tüntette ki a Székely Nemzeti Tanács. Összesen 14 önálló kötet szerzője.

Mindezen adatok azonban csak a legavatottabbak számára mutatják meg a küzdelmeket, amelyek bennük, közöttük jelen voltak. Átélte és -cselekedte a Ceaușescu-rendszert, a forradalmat, az akkori reménykedést, és mindazt, ami nemzete számára utána jött Erdélyben. Mindezekről művei tanúskodnak. Mint arról a transzszilván kozmogóniáról is, melyben a nagy előddel, Kós Károllyal osztozott.

Most, itt, azzal a versével búcsúzunk tőle, melyet arról a küzdőtérről küldött, ahol már nem győzhetett:

Ágyhozkötötten

Csak egy percre hagyj gyermekké gyámoltalanodnom,

kórteremablak,

szelíden fodrozó kútja meséknek –

kopogtatnak békésen a vasorrú bábák,

dióhéjban hüvelykmatyit herélnek...

Hagyjatok percre kisdeddé gömbölyödnöm,

csurranjon szám szélén gyöngyöző nyál,

szabadjon az éjbe gyanútlan belebőgnöm,

mint ki nem is sejti, miért rúgkapál.

És ne ringassanak, és ölbe se vegyen,