FARKAS ÁRPÁD.jpg

Vannak az ember életében különleges találkozások, amelyeket túlzás lenne kegyelmi állapotnak tekinteni, mert valamiféle isteni jelenlét kiáradásával kellene, hogy szédületbe kábítsanak, elvarázsoljanak, de egyszeri- és egyszerűségükben mégis meghatározók lesznek további életünkre, kegyes ajándékaivá válnak a sorsnak, a leggyalázatosabb lélekromboló időket, a gátszakító zsarnokság emberpróbáló álnokságait is túlélik, s kitartanak az utolsó lélegzetvételig. 

Ilyenfajta találkozásom volt nékem valamikor a hetvenes évek elején, Jegenyekör című kötetének megjelenése tájékán Farkas Árpáddal Székelyudvarhelyen. Volt benne szédület és varázslat is. Egy hosszúra nyúló éjszakán kóboroltuk be az anyaváros kies zegzugait, szegleteit, macskaköves terecskéit. Nem mondtuk ki, de sejtettük, hogy a nagy elődök lelkének nyomán bolyongunk, veszünk sóhajtásos lélegzeteket. Mintha csak az imént ment volna át előttünk a Malomárok hídján a Székely-támadt vár felé Tamási Áron, Tomcsa Sándor vagy Tompa László, szívünkben „kis rőzselángok égtek”, ki nem mondott szavainkat is értettük, s nagyon befele fájt a kor, amelyben élnünk adatott. „…az egész székelység LÉLEKHADSEREGGÉ válik, ha tovább ölik és lenyomják…” – írta a harmincas években Farkaslaka Szűzmáriás királyfia, s mi ott, abban az udvarhelyi éjszakában talán elhittük, hogy legalább a kopjahordozói vagyunk, vagy papírcsákós, fakardos honvédjai annak a lélekhadseregnek. Kószálásunk közben fel-feltekintgettünk a kivilágosodó-elsötétülő polgárlakás otthonok ablakaira, a pajzánság némi reményével oldani békévé tragikomikus sorskérdéseink fölötti töprengéseinket – hátha felénk int valamelyik függöny mögül Áronka vagy Szabó Dezső néhai szépasszonyai közül valamelyik. Vidámodásunk, derülésünk azonban olyanná lett, mint bús Tomcsa Sándornak sírva nevettető, egyesek által kisvárosinak lesajnált humora. Miközben szinte hallani véltük jó Tompa László „rögöket szaggató és görgető” szavait a „végzetes ég alatt”, aki „élni ugyan nem tudott, az életben csak jelen volt, de úgy, hogy egy egész közösség életérzését szivárogtatta át a lényén”, aki „a leghatározottabban vállalta erdélyiségét, mételyes, csúf korban élt, de tiszta volt”. Mi pedig akkor – mert még túl fiatalok voltunk –nem akartuk hinni, hogy a kor, amelyben élünk csúf lenne, pedig már túl voltunk első ki- és lehallgatásainkon, tudtuk már azt, hogy a kisebbségi alávetettség embertelen, mégis reménykedve hittük, hogy a nemzetiségi sors is lehetne emberibb, teljes értékű, ha nem százalékra mérnék jogainkat, ha nem könyörögve kellene kérni nap mint nap, száj-kisebesedésig elölről kezdeni a sziszifuszi instanciázást…

Valahogy ilyen hangulatban és környezetben kezdődött a barátságunk Farkas Árpáddal. Kezdettől talált a szó, a kimondott, s a kimondhatatlan is. Átvészelt egy emberöltőt, egy-két meghalást, kudarcot, veszteséget, nagy romlásaink virágainak bánatát.  Pedig nem pendültünk egy húron, ki hegedűn, ki citerán kereste, kísértette a kimondhatatlant, próbált átmenni a szivárvány alatt, „meg-megszusszanva a szakadékok széleinél”… Jó néhány dologban viszont biztosan egyetértettünk. Például, hogy soha nem írunk se parancsra, se parancs nélkül, „nagy pénzért” dicsőítő éneket „világnagy géniuszokról”, „aranykorokról”, a Föld egy hatodán győzedelmes világrendről, május elsejékre, augusztus 23-ra és a többire. Kimondhatatlanul is tudtuk, hogy nekünk itthon van dolgunk. Ha világot látni indulunk, az valahogy olyan formán lészen, mint Tomcsa Sándor világba bujdosása: Bögözben leszállt a vonatról, s visszagyalogolt Székelyudvarhelyre. Árpád szerint mi „kalandvágyból” maradtunk itthon, igen, igen, igen, szolgálni ezt a „kishazát”, ahol „apáink hűlő, drága arcán járunk”.  

Farkas Árpád költői-írói életműve nem terjedelmes. Csak akkor írt, ha belső késztetései lökték előre, ha tétje volt a megszólalásnak, ha már nagyon a bőrünket perzselte itt, Európa legkeletibb peremvidékén, a balkáni számummal összeviharzó, szemsorvasztó nemerés förgeteg. Kányádi Sándor szerint olyan igénnyel alkotott, mintha kezdettől fogva válogatott verseit írta volna. Igen, ő mindig készen volt. Már első kötete, az 1968-ban a Forrás sorozatban megjelent Másnapos ének „Szabófalvától San Franciscóig” visszhangzott. Következő könyvei, a Jegenyekör (1971), az Alagutak a hóban (1979),  majd 1983-ban az Asszonyidő – amely csak látszólag próza, a legtöményebb líra árad felénk lapjairól –, csak ráerősítettek a költői indulás katartikus világára, arra a lélekhadsereges közösségi sorsvállalásra, amely felülírt ábrándot, idillt, legendát, románcot, „csalfa vak reményt”, mert „derékig csonterdőben” jártunk, s menni kellett, „csak menni, egyre menni”, „a veszélyt megkeresni”, s „nem hagyni, hogy a fenyvesek / zöld tűkkel beférceljék / mindazt, mi mítosztalan már, / de lelkiismeret még –”, menni kellett, csak egyre menni, „mint kire országló erőt / ilyen földet szabtak, / hogy óvja lélegzetenként / e keserves hatalmat!”. A lexikon tömörít, egyszerűsít, ilyen mondatokat közöl: „Nemzedékéből ő vállalja legkövetkezetesebben a nemzetiségi költő szerepét” – ami csak féligazság, de ennél is balgább az irodalmi élet korifeusainak az a szinte leminősítő verdiktje, hogy Farkas Árpád elsősorban tájköltő, „a szülőföld, a székely népélet énekese”. Holott sokkal többről volt szó, nagyobb mélységekből szakad föl mindenütt és mindenkor a Farkas Árpád-i líra. A sematikus egyszerűsítésekkel tulajdonképpen Farkas Árpád költői egyetemességét negligálták. Ellenkezőjének illusztrálására az Özönvíz című költeményét említem, amelyről a legvajákosabb szakértők sem vették észre, hogy földrengéses sorai nem az 1971-es nagy árvízről énekelnek, hanem az egyre otrombább, a fizikai valónk, szellemi létünk, lelkünk vesztére törő, programozott amőbás stratégiák bekebelezéseiről, arról a felénk hömpölygő alattomos áradatról, amely az egységes és oszthatatlan nemzetállami eszme magaslatairól zuhog felénk, gázolna át fölöttünk hamarost. Hogyan is szólhatott volna ez a metaforikus költemény árvízről, amikor jóval 1971 előtt, 1969-ben keletkezett? 1971 csak alkalmat adott a cenzorok vizslató tekintetének kijátszására: a közlésére. Zsögödi Nagy Imre bácsi mindenfajta művészeti alkotás legfontosabb ismérvének a megszenvedettséget tartotta. Farkas Árpád költői életművében ez lépten-nyomon tetten érhető, mélyen megszenvedett költészet az övé.

Farkas Árpád nem sürgött-forgott, ha kellett, ha nem, az irodalommal kapcsolatos közszerepléseken kívül csak nagyritkán hallatta szavát a közéletben. De akkor messzire hallatszott. Egy 1968-as írószövetségi gyűlésen lemondásra szólította fel a két erdélyi irodalmi folyóirat, az Igaz szó és az Utunk főszerkesztőjét. „Mondjanak le, és hagyják abba az írókkal való szocializmusépítést, hiszen az író nem ilyenfajta téglavetésre való.” Ennek eredményeképp lett egészből félállású alkalmazottja később a Hajdu Victor vezette Igaz Szó szerkesztőségének. Sokszor még ez a fél is veszélybe került, mert mindig kimondta a tapsos „igenekkel” szemben a „nemet”. 

És Farkas Árpád volt az, aki ama december 5-e utáni gyalázatban visszautasította az akkori, nevének említésre sem méltó kormánypárt által javasolt kitüntetést. Ó, nem a népszavazás negatív eredménye, hanem a regnáló hatalom gyehennás kampánya miatt, amely „ártatlan, gyanútlan emberekkel akarta elhitetni, hogy az igenek érvényes győzelme romlásba dönti az országot”, elveszik a nyugdíjakat, hogy átcsődül a határon 23 millió testvériség… Akkori tette személyes volt, talán ő sem gondolta, hogy sokak, a nemzeti összetartozás ideáját valló honfitársunk nevében cselekedett. A költő azonban, ha személyes gondjairól szól vagy hallgat, akkor is sokak nevében teszi.

Balassi-emlékkard, József Attila-díj, Kossuth-díj után – hogy csak a legfontosabb szakmai elismeréseket  említsem –most itt van a székely régió Orbán Balázs-díja, amely azt hiszem, hogy Farkas Árpádnál arra a „tenyérnyi, három tenyérnyi helyre” kerül, a szíve alá, ahol tüzet gyújt a villám, s ahonnan csak fölfele visz az út, fölfele száll minden, mint a füst. Ezzel az adományozók egyfajta reparációs gesztust tesznek a díjazott felé, mintegy megkövetik azért a számtalan csicskás intrikáért, packázásért, keresztbetételért, amelyet ma-volt-holnap-nincsenek, kisebb, nagyobb, efemer hatalmak és hatalmasok követtek el vele szemben. Hiába volt minden, mert sokkal nagyobb hatalommal kellett szembesülniük: a Jóistennek tetsző költészet örökkévalóságával. Azt hiszem, ilyenkor a Székelyudvarhely főterén strázsáló legnagyobb székely felmelegedett lélekkel bólint felénk: „Na, ez igen. Ő az én szeretett fiam.”