Bizalmaskodás? Tolakodás? Sebaj. Nem kérek elnézést, hogy valamiféle „én” nevében köszönök el Tőle, és nem mentegetőzöm azért sem, hogy „Jóskát” írok a költő megnevezéseként. Hozzáteszem, hogy még életkori különbségünk sem feszélyez, noha a legkevésbé sem akarok nyeglének mutatkozni. A halálhír pillanatában, de a rá­következő napokban sincs semmiféle közösség vagy intézmény, amelyre hivatkozhatnék, nem is keresek efféléket. Ami meg a keresztnevét illeti: senki nem hívta Józsefnek, és senki nem emlegette Józsefként. A Tizenhét ábrándozás kötetét ugyanúgy Jóskaként ajánlotta nekem 1976. július 26-án, ahogy a Világtojásban címűt 2016. június 21-én. De nem is ez a lényeges. Hanem az a személyiség, aki még – vélem én – a keresztnevében sem látszott készséggel elviselni a hivatalosságot, a szabályszerűt, a lajstromozhatót. Noha távol állt tőle a társadalmon kívüliség bármiféle szerepváltozata, és tudtommal soha nem kereste a polgárhökkentés magánemberi pózait sem. Provokátora a gondolatnak volt, a hiteknek és a költészetnek.

Még csak arra sem hivatkozhatom, hogy a barátja voltam, arra meg semmiképpen, hogy kollégája vagy pályatársa. Úgy alakult, hogy kritikát sem írtam róla félszáz év alatt. Nem volt alkalom? – ki tudja. Pedig mindig nagyra tartottam. Legújabb verseiről talán csak annyit mondtam, hogy megmosolyogtassam, meg persze azért, hogy leplezzem a megilletődöttségemet, amikor megbízható gyakorisággal küldözgetett belőlük lapomnak, az Életünknek, hogy „No, látom, Jóska, kezdesz beérni…” Ő meg úgy kuncogott, ahogy egy kilencvenéves ember nevetni tud, lepillantva a mindennapi élet kicsinyességeire az emberi, a férfi és a költői létezés ormairól. Talán még azt is észlelte, hogy ezek a strófák, amik az utolsó évtizedben mintha kihullottak volna belőle, a magyar irodalomban páratlan életkori lírai tudósítások, egy felfoghatatlan tudás jelzőfényei.

Nem akarok magamról beszélni, így elég annyi, hogy derűs lettem, és megmelegedett a lelkem, ha rá gondoltam, ha versével találkoztam, ha összefutottunk váratlanul. Ha – még nem is olyan régen – Szepesi Attilával beszélgethettem róla. Gombák és madarak, indiánok emlékei. És amikor Csoóri Sándor idézgette ifjúkorukat, a Belvárosi Kávéház asztaltársaságát a 60-as évekből, ami nélkül nincs új magyar vers, próza és film. És immár örökké váló megosztottság. Hogy ragadták ki egymás kezéből a Korunk szellemi körképét, világból, filozófiából kirekesztettek… Egyszer valami kocsma mélyén arról panaszkodott csöndesen, hogy milyen méltatlanul bántak vele a Szindbád készítésekor, pedig ő szedte össze, amire Huszáriknak szüksége volt Krúdyból. Egyik legutóbbi könyvének ajánlása ennyi (göcsörtös aggastyán betűkkel, minden görbületnél megszalad vagy a papírba süllyed a toll): „Karcsi, emlékszel a moszkvai közös utunkra?” Mikor is lehetett…? Szokásos párt­állami esemény. Folyt is unalmasan: a kövér Vinokurov, a dísz­gazda egy szibériai építkezés szocialista eposzáról áradozott, amíg Jóska angolra és franciára nem váltott. Innen ők is írók lettek, európai oroszok, Tolsztoj dédunokái. Az asztalon meg Kuragin és Bolkonszkij hercegék kaviárral, tejszínes gombával adjusztált halai, alájuk terítve egy pártállami Pravda.

„Legalább míg egy verébnek / hangját hallom kertemben, / nem vagyok egyedül a lélek / híján termő végtelennek” – véletlenül fut a szemem erre a kései strófára. Tegnap írta le olyasvalaki, aki utolsónak maradt a világháború után induló magyar költészetből. Ha meg tudjuk fejteni, hogy a befejező öt szó milyen kapcsolatban áll az előzményekkel, akkor alighanem Tornai talányos világképéhez is eligazítót kapunk. Mert az volt: rejtélyes, megfejtetlen, egyszerre kimondó és titkolózó, amit vagy hatvan kötetben járt körül, próbált (vagy csak úgy tett) felmutatni. De lehet-e egyértelműsíteni egy olyan önképet, ami így látja magát (ezt is vagy negyven éve írta le): „Ősiség és modernség, ártatlanság és tudás… Egy naiv, természeti lény egyként követeli bennem az életet a civilizált, elemző fegyelmű, az erkölcs megpróbáltatásain is gondolkodóval.” A testben és lélekben Dunaharaszti süppedékes bozótosait soha el nem hagyó fiú­gyerek, akit a nagyvárosba és a nagyvilágba vetett a sors meg az idő, hogy otthon legyen a magyar népdal képviseletével a világ törzsi költészetének teljességében meg Baudelaire-ben, Heisenbergben, egyszerre Sinkában meg Traklban, Nietzschében és Sztravinszkijban, a „bartókiságban”, a szerelemben és a holdban, Hamvas Bélában és az ő bírálatában…

Meggyőződésem, hogy korunk magyar irodalmának egyik legnagyobb teljesítménye annak a tudásnak a felhalmozása és költői, azaz egyéni filozófiai rendszerbe szervezése, amiről voltak sejtelmeink, de amiről akkor kezdtünk igazán tudni, abban a pillanatban, amikor Jóskát a maga szellemi vezetője – ha hitt benne, ha nem – távozásra szólította fel.