„Kérted, álljon félre, mert öt perc múlva visszajössz; a szerkesztőségben hagyott szemüvegedért mégy, hogy az éjszaka ki tudd javítani a korrektúrát, amit reggel nyomdába kell vinni. »A klubban vár az a büdös kurva, tudom, hogy ott vár, de én nem engedlek…« A motor bőgött, a lámpák égtek, Zsálya állott a fényben, karján Turbóka sivalkodott, a lakótelep függönyök mögül kukucskált, és örült a károdon, hogy jól bevásároltál a nővel.”

Petőfi óta kevesen írtak vígeposzt; prózában még kevesebben. Márpedig Zám Tibor Túl a poklon című regénye eposzi kellékeket tartalmaz. A főszereplő, Jákó „rendkívüli hős”, hiszen olyan házasságon van túl, hogy méltán elmondhatja magáról: poklot járt ember. A történet in medias res, a cselekmény kellős közepén indul el. Az epitheton ornans, is felbukkan, hiszen szereplőit rendre ugyanazon jelzőkkel: „a házfelügyelő, a kis zsufa asszony”; „Zsolt, a kiváló diagnoszta hírében álló belgyógyász” illeti. Mégis, Zám művét a vígeposztól megkülönbözteti, egyúttal különlegessé teszi a tragikum és komikum jó ízléssel ötvözött elegye: a főhős öngyilkosságra készülve, feje alatt, majd nyakában kötéllel gondolja végig néhány utolsó esztendejét. Végzete viszont nem teljesedik be: a silány minőségű lakótelepi lakás mennyezeti csillárkampója leszakad, s Jákó ott áll, végre kitüntetve, nyakában élete első és utolsó medáljával, a jókora kampóval.

A bölcs Jákóval, aki egyes szám második személyben mondja el a történetet, végignevetjük – mikor éppen nem könnyezzük – a könyvet. A rezsim is ilyen volt az itt-ott még létező, ám a regény 1980-as megjelenésekor már aggasztóan kisszámú gondolkodó és igényes ember számára – ha csak mód volt rá, igyekezett átkacagni a tragikus léthelyzetet. Ehhez segítettek hozzá az afféle kis morzsák, mint a mindenhonnan eltávolított, soha ki nem tüntetett, mellőzött és éppen csak megtűrt egykori népi kollégista író tragikusan víg regénye. „Kortynyi szabadság”-ok, amelyeket kénye-kedve szerint szivárogtatott ki szűkre zárt ujjai közül a könyvet publikáló Magvető vezetője, az egykori ÁVH-s alezredes Kardos György, aki még az évtizedekig indexre tett Hamvas Béla egyetlen, általa kiadott művét is cenzúrázta. El lehet mondani tehát, hogy abban a korszakban még a véletlent sem bízták a véletlenre.

Oly életkorban játszódik a regény, amikor az eposzi szerző életét nem egy, hanem három isten határozta meg – teljesítve ezáltal a valamirevaló görög darabokban az istenek szerepeltetését; az első, a „hagyományos” Isten mellett a „II. isten”, avagy az alkohol és a III. isten, az idő. Nem csoda, hogy Zám erőteljes önéletrajzi vonásokat is hordozó regénye nemegyszer szárnyal komoly filozófiai magasságokba. Más kérdés, e magasságokat 1980-ban megismertük volna-e vele együtt, ha főszereplője egy félszeg félmondatban ki nem nyilvánítja ateista voltát. Mint ahogy az összes, akkor megjelent kortárs mű valamennyi főszereplője, a véletlenek különös összjátéka folytán.

Megette a fene azt a görög művet, amelyet csak a kor viszonyainak tanulmányozása céljából böngésznek kérődző bölcsészhallgatók: amellett, hogy a könyv felvonultatja a vidéki Magyarország számos, jellegzetes figuráját, így a telefonon keresztül is zsíros, fokhagymaszagú hangon beszélő Tócsa Károly fiatal írót, a gyorshajtásoknál előkerülő harcsabajszú őrmestert. Örök érvényű kérdéseket vet föl férfi és nő viszonyáról, érintve a sírig tartó és az alkalmi kapcsolatokat is. Messze túlmutat a könnyed, kortárs regény keretein a tanyák, puszták népének állandó konfrontálódása az okoskodó, őszintétlen, művi világgal. Jákó apjának pásztorbotjával fekszik a halálra felkészülve; megismerjük a már-már Sinka István-i gyengédséggel ábrázolt Berci, a juhász bölcsességeit is; mégis, talán a két világ közötti éles ellentétet Jákó és Tim (Tímea) párbeszédei teszik leginkább világossá. „Téged tenyerén hord az Isten.” „Az ki?” „Aki az egész hóbelevancot a tenyerén hordja.” „Ez nekem magas.” Jákó érzékeli a nemzedékek között akkoriban kinyílt, tudásbeli szakadékot is: „Belőled Tim megtanulhatta volna az irodalom- és történelemkönyvekből kihagyott irodalom és történelem néhány bekezdését.”

Mint a magukat öröknek hirdető, ám évszázadot sem megért birodalmak kora általában, túl gyorsan és túl erőteljesen vált semmivé ez az egész korszak; lehet, ma már sokaknak magyarázni kell azt is, hogy az ötvenes Jákó miért becsüli ötvenkilenc–hatvannégy év közé saját várható életkorát. (S mint gyakran az alteregók, ő sem tévedett sokat: az író ötvennégy évesen hunyt el.) Nos, azért, mert a kevésbé tájékozott, ifjú emberek által ma már élhetőnek vélt korszakban körülbelül ez volt a magyar férfiak átlag életkora. Jákó a tanyáját építgetve robotol, de van mellette másik állása is – a férfiemberek ebben az időben az európai átlag mintegy másfélszeresét nyomták le napi munkaórában, szánalmas bérekért, hogy cserébe valamiféle illúzióját kapják egy magasabb életszínvonalnak.

Az idegen világból való kivonulás, az ősökkel történő azonosulás nemcsak Jákó, de Zám Tibor életének, identitásának is meghatározó eleme volt. Nagy Tibor néven született Berettyóújfaluban, írói nevét a hortobágyi Zámpuszta után vette föl, ahol tanított, és szociográfiai érdeklődése mellett írásaiban is elkezdte kihámozgatni a Hortobágy 1950-es évekbeli múltját, amikor a térség szinte egyetlen nagy lágerrendszer volt. Nem is jószántából hagyta abba itt a tanítóskodást.

Jákó, hogy házassága poklából meneküljön, nekiáll – egymaga – helyrehozni egy düledező tanyasi iskolát, hogy ott üsse fel szállását. Az emberfeletti vállalkozásba az infarktuson átesett, ötvenes férfi minden gondját-baját beleadja. Mikor baleset éri az állványzaton, akkor ordítja bele először a pusztába: „Dögölj meg, Zsálya!” Aztán rájön, hogy ereje lankadtával
e csatakiáltás segít az újabb adag malter odavágásában. Rendkívül erős, komikus stilisztikai hatást biztosít a férfi építkezés közbeni monologizálásai között egy-egy újabb ilyen kurjantás. 

A stiláris rétegek ismerete, biztos kezelése, és e rétegek merész egymásra csúsztatása egyébként is Zám erősségei közé tartozik. Egy olyan jelenetben, ahol – a válófélben levő pár közös tulajdonú ingatlanába hazalátogatván – saját, léhán élő és költekező feleségét teszi próbára, hogy egy bizonyos pénzösszegért hajlandó-e vele együtt lenni, olvasható: „Nincs valutád.” „Nem vagy gentleman.” „A minősítés, mondod, maradhat későbbre. Most az üzleti érdek az első. Ha az alkuszok egyformán ítélik meg a saját szükségleteiket és a konjunkturális viszonyokat, megtörténik a cserebere.”

A nagy művek megkívánják a katartikus befejezést: az eposzi igazságszolgáltatás, így vagy úgy, itt is elér mindenkit. Jákó észleli ezt a folyamatot, van is, akit próbál végzetétől megóvni, ám törekvései nem sok sikerrel járnak.

Az alapkérdésre, hogy mit kezdjünk egy tomboló hisztérikával, akit feleségül vettünk, természetesen nem kapunk választ vagy használati utasítást, hiszen ilyen nem is létezik, de gazdagíthatjuk azt, amit önmegszólításos stílusban az író így fogalmaz meg: „»Az emberi viszonyok természete« című rögeszmédet, a benne vibráló s állandóan elemzésre szoruló kölcsönösséggel együtt.”

A mű utóéletének része, hogy még az író 1984-es halála előtt, 1982-ben bemutatta színpadi átdolgozását Pokoljárás címmel a Kecskeméti Katona József Színház. A korabeli kritika alapján nem lehetett túl vérbő az eleve halva születettnek tűnő vállalkozás, lévén hogy a regény ereje, gazdagsága stiláris elemeiben rejtőzik, nem beszélve a színpadon eleve ábrázolhatatlan, ám fontos szerepet játszó szerelmi jelenetekről.

A ma olvasóját pedig az író életteli humora, nyugodt bölcsessége, és téren, időn áthatoló témaválasztása foghatja meg: hiszen hányan szeretnének már, mint Jákó is a regény végén, túllenni a poklon. De annak, aki élt is ebben a cinikusan puhának hazudott, ám utolsó napjáig megfontoltan, sunyin gyilkos és kegyetlen korszakban, a nemcsak egy-egy vidéki értelmiségit, de az egész magyar parasztságot földjeiről elüldöző, a vidéki életformát ellehetetlenítő korban, másféle megjárt poklokat is felidéz Zám Tibor regénye.

/Indulógrafika: Szöllősi Géza/