„Isten azért teremtette a zenét, hogy szavak nélkül tudjunk imádkozni.” Habár a megállapítás John Lennontól származik, bízvást adhatnánk a barokk legnagyobb géniusza, Johann Sebastian Bach szájába is. Már csak azért is, mert zenéjében – nem számítva a funkcionális, napi használatra szánt muzsikákat – szinte mindig Istenhez vagy Istenről beszél, az imádság valamennyi módozatára példával szolgál. A lelkiélet nagymesterei az imádság különféle szintjeit különböztetik meg. A legáltalánosabb esetben az imádság a hívő ember Istenhez forduló beszéde. Dicsőítő, engesztelő, hálaadó vagy kérő – ahogyan a katekizmus tanítja. Ám a lelkiéletben előbbre járó hívő az imádság más formájához is eljuthat: Az imádkozó ember Isten szavait igyekszik meghallani a csönd ölén. Ezt nevezik meditációnak. Az imádság legmagasabb fokán, a kontemplációban még ennél is kivételesebb élményben részesülhet: ezekben a ritka pillanatokban az ember lelke mintegy az isteni Lélekbe oldódik-oltódik. Már nem az ember beszél Istenhez és nem is Isten szól az emberhez, hanem az imádkozó ember úgy érzi: lelke mintegy a Szentháromság örök belső szeretetáramába nyer bebocsáttatást.
Ahogyan az imádságban, a zenében is különféle érzetek, érzületek és spirituális élmények tárulnak föl a hallgató előtt. Bach legnagyobb szerzeményeiről minden túlzás nélkül elmondhatjuk: a legmagasabb rendű istenközelség élményében fürösztik meg a lelket. A hangok bőséges, emelkedett áramlatában a világ legmagasabb rendű struktúrái bontakoznak ki a hallgató előtt. Különösen igaz ez Bach szólóhangszeres muzsikáira. Rév Lívia, a korszakos magyar zongoraművész és csodálatos zenetanár reggeli imádságának nevezte a Wohltemperiertes Klavier prelúdium és fúgáit.
Hasonlatosan a jelen lemez szólistájához, Fejes Tamáshoz, aki a Biblia olvasásához hasonlítja a Bach-játékot. Ha a zeneszerző életművét tekintjük, a liturgiát szolgáló kantáták az imádság legelemibb formáját képviselik. A jámbor gyülekezet közösségi hitét éneklik meg, vagy az ember Istentől való eltávolodását panaszolják. Máskor azonban Bach olyan ormokat hódít meg, amelyekre csak a magányos vándor juthat föl, maga mögött hagyva minden evilágit, ahonnét nézve a hétköznapi dolgok eltörpülnek, és az embert a végtelen ég fogadja. Bach művészetében ilyen ormok a vonós szólóművek, a csellószonáták és a szólóhegedűre szerzett három-három szonáta, illetve partita. Noha formai értelemben megmaradnak a korabeli táncformák imitációjánál, ezek a négy-nyolc tételes szerzemények voltaképpen a Hanslick által jóval később definiált „abszolút zene” tereit járják be fölívelő hangi folyamataikkal.
A Bach-életműnek ez a vonulata sem előzmények nélküli. A vonós szólómuzsika terén különösen a francia gambásokat kell megemlíteni: Sainte Colombe, Marais vagy Couperin talányos, meditatív fantáziái – amelyekhez az elsőként említett szerző spirituális elmélkedéseket társított, szinte a pascali metafizikus szférákra rezonálnak. Bach, miközben billentyűs és zenekari muzsikájának összes tapasztalatát belesűrítette a hat, táncszerű tételek füzéréből összeszerkesztett műbe, alaposan próbára teszi a muzsikusok technikai tudását. Hisz a hegedű négy húrján hol a többszólamú orgona- vagy csembalómuzsika hangzását kell elérni, hol a két vagy több csoportra elkülönített zenekar kérdezz-felelekjét kell életre kelteni. Ha – mint az gyakorta megesik – a barokkra az illúziókeltés nagy művészeti irányzataként tekintünk, ezek a szólódarabok a zenei illúziókeltés remeklései, amelyek a komponista fantáziája mellett a muzsikussal szemben is óriási elvárásokat támasztanak.
Ami az imaéletre igaz, a Bach-játékra is áll: csakis a minden földiességtől megtisztult lélek érhet az isteni lényeg közelségébe. Fejes Tamás birtokában van a becses titoknak: egyszerre precíz és szabad, költői és szabatos, áradó és logikus. Híján van a romantika utáni előadói tradíció magamutogatásának, de ugyanilyen távol áll tőle az úgynevezett historikus előadásmód kopogós purizmusa is. Hegedűjén vérbeli muzsika támad a nemes anyagból: olvad a márvány és fölszikrázik az alabástrom. Tónusa káprázatosan gazdag és kiegyenlített. Még a szemfényvesztő fúgák, ropogós courante-ok és zamatos gigue-ek cizellált, egyben tűpontos arabeszkjeinél sem vékonyítja el, élesíti ki meleg ragyogását, nem veszít hajlékonyságából. Sarabande-jai és Grave-jai nem csupán muzikálisak, de felsóhajt bennük a barokk lelkület bensőséges, transzcendens nosztalgiája, a végtelen utáni sóvárgás sebzettsége, mély humanitása. Az a-moll szonáta elcsigázott, panaszos Andantéjának keresetlenségében megejtő drámaiságát, a passiók vagy az E-dúr hegedűverseny Adagiójának egyenrangú társaként fölmutató értelmezését tanítani kellene. Számomra ez a tétel a dupla lemez sarkpontja, legmegindítóbb tétele – talán a híres-hírhedt, önálló mutatványként is használatos, egyebekben remek érzékkel porciózott Chaconne rovására is. A fiatal magyar művész, a Skót Királyi Nemzeti Zenekar második koncertmestere évek óta játssza hangversenyein e hat fölülmúlhatatlan Bach-remeket. Ez az Edinburgh-közeli Rosslyn-kápolna ötszáz éves falai közt rögzített, a legkiválóbbak sorába illő fölvétel immár a lemezhallgató számára is átélhetővé teszi e mélyen muzikális, lelkiségi ihletettségű Bach-olvasat katarzisát.
