Újra kiadta Temesi Ferenc első kötetét a Scolar. Ezzel a kiadó a Kossuth-díjas író életműkiadását folytatta, amelyet 2017-ben, az egy kötetben megjelentetett Porral kezdett el. Nagyon időszerűen. Sőt. Több, mint időszerűen. Temesi Ferenc ugyanis az az író, akit aligha lehet érvényesen megítélni egy-egy műve alapján. Róla csakis az életművét mint összefüggő (szöveg)rendszert áttekintve alkothatunk reális képet. Vagyis azt az életművet megolvasva, amelyet Balázs Géza nyelvész Temesi-hypertextnek nevez.

A hypertext lényege, hogy a hagyományos, lineáris módszereknél, mint a lapozás, gyorsabban kereshetőek az egymáshoz tartozó információk, lévén olyan adatbázisról szó, aminek különböző részei szabadon köthetők össze. Ezen hiperkapcsok segítségével létrehozható strukturált információszerkezet, illetve asszociáción alapuló kapcsolatok: előbbinél szószedet vagy tartalomjegyzék alapján kereshetünk, utóbbi esetében a kiemelt részre kattintva jutunk el újabb, azzal összefüggő tartalmakhoz.

1977-ben, amikor Temesi Ferenc első kötete, a Látom, nekem kell lemennem című novellagyűjtemény napvilágot látott, csak halk és óvatos kritikai visszhangot kapott: kevesen ismerték fel értékeit, és érezték meg a szöveg titokzatosságát. Ma már elfogadott irodalomtörténeti tény, hogy a pályáján épp induló Temesinek ez az elbeszéléskötete már a hagyományos értelemben vett elbeszélés megszüntetését célozza, olyan kísérleti, játékos és ironikus „műfajokkal”, mint a keresztrejtvény-novella, az „egyperces-utánzat”, vagy éppen a szótárcikket formázó elbeszélés. Az olvasók talán éppen emiatt figyeltek fel a könyvre: a pimaszságát, a formabontását, a lázadását kedvelték meg, amely lázadás ráadásul nemcsak valami ellen, hanem valamiért is történt (az irodalmi hagyomány egyes elemei ellen, egyszersmind magáért az irodalomért). Amikor Temesi Ferenc írói pályája indult, ne feledjük, a (poszt)modern irodalom éppen küz-dött a hagyományos történetmesélés meghaladásáért. Temesi viszont a kezdetektől úgy tudott (poszt)modern lenni, hogy megőrizte a történetet. Ez már a Látom, nekem kell lemennem című kötetében is szembeötlő. A történetek elmesélési módozatai különlegesek, sokszor kísérletiek, ám azok maguk mégis tradicionálisak. Temesi nagyon jól érzi és tökéletesen tudja, hogy – ahogyan már Ottlik tette – az elbeszélés nehézségeivel kell megbirkózni – és diadalmaskodni. És ő bizony diadalmaskodik, ez a Temesi-hypertextből egyértelművé válik.

Temesi első, 1977-es kötete legfőképp azt jelezte, hogy megjelent egy markáns, kísérletező kedvű, a műfajokat újragondolni kész, a határokat feszegetni és a tabukat döntögetni bátor, s mindezek ellenére mégis ízig-vérig a hagyományokban gyökerező fenegyerek a magyar irodalomban, akinek friss, szellemes, erős nyelvezete egészen sajátlagos. Az első kötetben a hagyomány felé mutat az erős lokalitás (Temesi ízig-vérig szögedi már ekkor, s mindenkor), ugyanakkor a formai és gondolati kísérletező kedv látszólag éppen a tradíciókat számolja föl. Valójában azonban egy ősi formához tér vissza: az anekdotikus elbeszélésmódhoz, amely fragmentáltsága és poentírozottsága miatt rendkívül mainak hat.

Temesi Ferenc írásait külön-külön, kiváltképpen debütáló kötetét nagyon nehéz önmagában érvényesen értel-mezni. Mivel minden egyes új Temesi-mű fölülírja, de minimum módosítja azt, ahogyan az előzőekről – az összes korábbiról – vélekedtünk. Dehát nem éppen ez a szép a hypertextben? A Temesi-hypertext időgépként is működik, amely képes megváltoztatni a múltat. Ahogyan növekszik, úgy változik minden egyes eleme – visszamenőleg is. 

 

Ma tehát sokkal könnyebb a helyzete bármely recenzensnek, mint 1977-ben lett volna. Annak kivált, aki, miképpen jelen sorok szerzője, oly sokrétegűen elkötelezett Temesi Ferenc, az alkotó, az ember és (mert bizony ez is fontos kategória:) a földije iránt, ráadásul az 1977 óta megjelent munkáit is jól ismeri. Mindennek ellenére ő is komoly kihívásokkal küzd. Mert a Temesi-életmű, hála Istennek, lezáratlan, a Temesi-hypertext nyitott. És ugyan nem nehéz észrevenni, hogy a Látom, nekem kell lemennem egyes elemei félreérthetetlenül a Porra és a Port trilógiává bővítő két regényre (Pest, Híd), más motívumai pedig az Apámra, vagy éppen a 49/49-re utalnak, azt szinte lehetetlen számba venni, hogy az életmű többi darabja köré miféle szö-vevényes hypertextuális hálót sző a múltnak feneketlen kútjából ez a novelláskönyv, amely, meglehet, nem is novelláskönyv, hiszen a mindenkori nyájas Olvasó nem követ el jóvátehetetlen bűnt, amennyiben (poszt)modern regényként olvassa, amelynek központi figurája, Győző gyerek-, kamasz- és ifjúkorának mozaikja kirajzol egy markáns teret (Szeged) és egy jellegzetes időt (Kádár-kor), mindemellett fölvillantja az ígéretet a nagy műre, a Porra, amely majd ezt a teret és ezt az időt bővíti, kontextualizálja és mitizálja azokkal a módszerekkel és azzal a zsenialitással, amely már ebben az első kötetben megcsillan.

A Látom, nekem kell lemennem Temesi Ferenc életműkiadásának második darabjaként jelent meg. Nagy öröm ez Temesi hívei és a magyar irodalom számára – miként az egész életműkiadás. Ami azért is fontos vállalkozás, mert alig van olyan író irodalmunkban, aki ennyire következetesen és koherensen életműben gondolkodik, mint Temesi Ferenc.