Elítélve és támogatva: nagy port vert fel Tóth Krisztinának a Könyves Magazinon közölt véleménye arról, mit is kellene kivenni a kötelező iskolai olvasmányok közül.
Ismerik a portölcsért? Van belőle kisebb vagy nagyobb. A nagyot hurrikánnak nevezzük; amely házakat fákat, autókat kap fel. A kicsi portölcsér port, papírszemetet sodor – aztán elmúlik, ahogyan jött, anélkül, hogy különösebb változást idézne elő a környezetében. A jelenség viszont, ami előidézte, jellegéből adódóan megmarad. Ilyesmi van most a magyar szellemi életben, éppen pörög, és oly jellemző módon már kavarog is benne a sok szemét.
Tóth Krisztina, vitathatatlanul remek költőnk, írónk azt találta mondani, hogy ki kéne venni Jókait az iskolai kötelező olvasmányok közül – és ezzel szemlátomást belegyalogolt egy tabuba. A tabudöntögetés nem ismeretlen, tulajdonképpen már megszokott dolog. Csakhogy most a tabu nem dőlt meg. Igazából Jókait nem lehet csak úgy fellökni. De azért mégiscsak jött a kommentek forgószele és a portölcsér, a maga előbb említett tartalmával. Hagyjuk is, hogy e jegyzet írója mit gondol erről a témáról, annál is inkább, mert az is ellentmondásos. A jelenség, a kiváltó ok fontosabb. És azzal már megint nem tudunk mit kezdeni. Hogy a magyar irodalomoktatás válságban van. Egyáltalán, a magyar oktatás. Hogy ezek a mai fiatalok nem olvasnak. Hogy mit nem olvasnak.
Igen, tapasztalati tény: szinte semmit. Talán amit nagyon muszáj, meg híreket a világhálón – ha van benne elég kép, és nem hosszú a szöveg. Úgy hírlik, kvázi funkcionális analfabéták, tisztelet a kivételnek. Hogy ez miért van, arról kutatások folynak, tanulmányok özöne fejtegeti, lassan, ahogy mondani szokták, könyvtárat töltene meg az irodalma. Pedig a jó szándék sem hiányzik. Ha innen nézzük, édes mindegy, bent marad-e egyik legnagyobb klasszikusunk a kötelező olvasmányok között. Meg az is, kit állítanának a helyére.
Annak pedig, hogy Tóth Krisztinával egyetért-e valaki, vagy sem, vagy csak részben – rendjén lévőnek kellene lennie. De nem az.
Mert, aki egyetért, az nem érzi annak a tiltakozást, és egyik sem a részbenit. Márpedig valamit mondani kell, valamiféle „okosságot” hozzátenni, mert most ez a sláger, aki ad magára, meg kell, hogy szólaljon. Az indulatok pedig elszabadulnak. Olyan is akadt, aki kutyaürüléket gyömöszölt a postaládájába. Talán érvként. Ki tudja?
Pedig a legtöbben, ebben biztos vagyok, pontosan tudják: kevés értelme van ennek így. A szél eláll, a portölcsér eltűnik, csak előtte még mindent és mindenkit összemocskol, amerre jár. Kicsit porolgatjuk magunkat, a pedánsabbja ruhát cserél, aztán élünk, amiben eddig.
Nem tudom, vár-e komolyan ennek a kommentáradatnak akármelyik résztvevője is valami eredményt? Még az is lehet, hogy igen. De úgy sejtem, hogy azt nem hoz. Olyasmit nem, ami előbbre vinne.
Ami pedig a legszomorúbb lenne, ha ez is csak azzá válna, amivé annyi vita „e lángoktól ölelt” és „saját magával határos” kis országban, ami nyelvét, kultúráját tekintve túlnyúlik politikai határain, ám sajnálatos módon nem azért, amiért Anglia vagy Spanyolország: két dühödt tábor egymásra fújásává, aminek már alig marad köze az irodalomhoz, és amiben vagy ide állsz, vagy oda, vagy mindkét fél utál.
Persze, lehet ezt máshogy is. Ajánlom például figyelmükbe a Nemzeti alaptantervvel foglalkozó három írásunkat: https://orszagut.com/nyomtatott_cikk/a-nat-tanari-szemmel , https://orszagut.com/nyomtatott_cikk/nat-tortenelmi-lecke
