A szlovákiai Országos Keresztényszocialista Párt egykori elnöke, az Európai Nemzetiségi Kongresszus egyik létrehívója és alelnöke, „a csehszlovákiai magyarság külügyminisztere”, a már az első világháború előtti időkből is gazdag parlamenti tapasztalatokkal bíró Szüllő Géza a jobbik fajta XIX. századi politikustípus és politikai habitus képviselője volt; legtöbb pályatársától mozgékony szelleme és klasszikus műveltsége is megkülönböztette. Kedvenc szerzője Platón volt, a pápával latinul konverzált, szerette a keleti bölcsességeket, és gyakran rébuszokban fogalmazott. Volt, aki aulikusnak tartotta, pedig nem volt labanc:
a múlt század elején azért ragaszkodott a Monarchiához, mert tudta, hogy választani kell: Magyarország vagy bizonyos előjogokról való lemondás árán egy nagyhatalom része lesz, vagy „duodez”, széttagolt balkáni állammá válik. A Monarchiát egyébként „öreg institúciónak” tartotta, és így jellemezte: „A sasnak két feje van, de nem is repül…” Az első bécsi döntés és Szlovenszkó magyar törzsterületeinek Magyarországhoz való visszatérése után a magyar felsőház örökös tagja lett. Az 1939. évi IV. törvénycikkről annak vitája idején úgy nyilatkozott a sajtónak, nem biztos, hogy ez zsidótörvény, de az bizonyos, hogy nem keresztény törvény. A harmadik zsidótörvényről pedig annak parlamenti vitájában bebizonyította, hogy jog-, társadalom-, erkölcs- és keresztényellenes. Kállay Miklós, amikor – 1943 végén – először beszélt a Parlamentben óvatosan, de félre nem érthetően arról, hogy ki kell lépnünk a háborúból, saját gondolatmenete egyik komponensének kifejtésére őt kérte meg.

Szüllő a diplomácia és az újságírás kapcsolatáról tartott előadásában a két hivatás közötti párhuzamot abban látta, hogy e kettő a propaganda két pillére, a klasszikus diplomata típusát pedig Talleyrand-nal karakterizálta. Saját kora diplomatatípusa ettől a mintától eltér. A diplomaták között újabban sok a műúr és a műparaszt. Közülük nem egyre illik az, amit Ferdinánd császár – aki Szüllő szerint egyébként nem volt nagy ingenium – mondott az egyik zongoristának:

„Én hallottam játszani Haydnt, én hallottam játszani Beethovent és hallottam játszani Mozartot, de egyik sem izzadt úgy, mint ön.”

Ugyanebben az előadásában meséli el Szüllő azt a valószínűleg fiktív, angol eredetű „kicsiny históriát”, amelyben egy fiatalember eljut a brit külügyminiszterhez, és bejelenti: diplomata szeretne lenni.

– Ez nagyon helyes – így a miniszter –; három alapfeltétele van: jó családi származás, szilárd vagyoni alap és tapintat.

– Őseim a normannokkal jöttek be – kezdte válaszát a jelentkező –, tehát jó családból származom. Azt excellenciád is tudja, hogy apám a birodalom egyik leggazdagabb embere. A tapintatosságomról elég talán, ha elmondok egy esetet: benyitottam egy fürdőszobába, ahol egy kisasszony éppen fürdeni készült. Bocsánatot kérek, uram!, mondtam neki, és visszahúzódtam.

A külügyminiszteri válasz:

– Akkor, fiatalember, próbáljon szerencsét a kontinensen. Ott szeretik az elmulasztott lehetőségek diplomáciáját.

A franzstadti Demokritus anekdotagyűjteményéből

Borítókép: TÚL SOK A BARÁT. Anglia és Németország (Oroszországnak): „Lassan a testtel! Ne legyen olyan önző. A  hölgy megmentéséből mi is kérjük a részünket!" Samu bácsi a kerítésen ül, botot farigcsál. Puck (1871–1918 közötti amerikai vicclap), 1900. december 5. Library of Congress, Washington.