A 2021. január 20-án elnökké beiktatott Joe Biden felesége, Jill történelmet ír azzal, hogy ő lesz az Amerikai Egyesült Államok első First Ladyje, aki férje hivatali ideje alatt sem adja fel saját karrierjét, hiszen pedagógusként futott be eddig is sikeres pályát. Olyan, évszázadok óta a figyelem középpontjában álló asszonyok nyomdokaiba lép, akik ezt a sokrétű, állandóan változó és gyakran ellentmondásos szerepet folyamatosan formálták, ám akiknek tevékenysége gyakran feledésbe merült.
Amikor az Egyesült Államok első elnökfelesége, Martha Washington 1789-ben megjelent férje oldalán, nem állt előtte követendő minta. Viselkedésének alakításában erősen támaszkodott a korabeli európai modellekre. A művészettörténész Gwendolyn Du Bois Shaw, a washingtoni National Portrait Gallery Every Eye is Upon Me: First Ladies of the United States című kiállításának kurátora a BBC Culture-nek így nyilatkozott: „Mivel az Egyesült Államokban hiányzott a monarchia hagyománya, az első hölgyek szerepe évtizedekig azt tükrözte, amit az amerikaiak alattvalóként a brit gyarmati uralomtól kaptak. A nyelvhasználat is ezt követte: amikor Martha Washington először állt a nyilvánosság elé, az emberek Lady Washingtonnak nevezték, mivel az akkori nyelvhasználat – a brit örökségnek megfelelően – így hivatkozott a tekintélyes származású nőkre. Az első hölgyeket csak a XIX. század végén kezdték saját nevükön hívni.” Martha és George Washington hivatalos portréja Philadelphiában, az ország akkori fővárosában készült – a Nemzet Atyjának is nevezett elnökhöz hasonlóan a feleség a Nemzet Anyjának kijáró tiszteletet követelt.
Utóda, Abigail Adams két évvel azelőtt készíttette portréját, hogy férje, John Adams 1797-ben elnök lett – a képen évszázadokkal később is intelligens és elszánt nőként ragyog. Elődjénél politikailag aktívabb volt, elsősorban a nők jogaiért, az oktatásért és a rabszolgaság felszámolásáért emelte fel hangját. Abigail szerette volna elérni, hogy Mrs. Presidentnek szólítsák, ám kortársaiban ez ellenérzést szült, túlságosan elbizakodottnak tartották. Úgy tűnik, Abigail is, mint annyi más elnökfeleség, tehetsége ellenére elsősorban férje révén érvényesült. A feleségek között akadtak valóban okos, ambiciózus hölgyek, akiket rendkívüli módon érdekelt a politika, ám az akkoriban mindenkire egyetemesen érvényes nemi szerepek egészen a XX. századig kizárták annak lehetőségét, hogy önállóan töltsék be hivatalukat.
Számtalan First Lady csupán arra a „puha erő”-re (soft power) támaszkodhatott, mely az „elnök háziasszonya” szerepköréből jutott nekik. Akadt azonban egy elnökfeleség, aki a lapokat a családi tűzhely mellől keverő hölgyek sorában kirívó kivételnek számított: Mary Todd Lincoln. Du Bois Show szerint Abraham Lincoln házastársa csupán azért törekedett hihetetlen elszántsággal First Lady lenni, mert elnök nem lehetett. A Fehér Házban nagyon rossz hírnév övezte; zsarnoki, rámenős asszonynak tartották. Sikerei és rátermettsége ellenére a XIX. század elején még elképzelhetetlen volt, hogy Mary Lincoln nő létére megkapja a neki járó elismerést a politikában.
Ám akadtak elnökfeleségek, akik valóban belátták, nincs más eszközük, mint a „puha erő”. Az egyik legemlékezetesebb közülük Dolley Madison, aki már akkor nagy tekintélynek örvendett az elnöki épületben, amikor még nem férje volt az Egyesült Államok elnöke (1809–1817). Dolley tiszteletbeli háziasszonyként szolgált a megözvegyült Thomas Jefferson mellett, s az újonnan épült Fehér Ház berendezése is az ő ízlését tükrözi. Amikor James Madisont elnökké választották, hamar kiderült, ő sem boldogulna ellenfeleivel a First Lady figyelemreméltó diplomáciai képessége nélkül. Kiváló stratégiai barátságot ápolt nemcsak a férfi politikusokkal, hanem a feleségekkel is. Mindent elért, amit csak akart, ez azonban a történelem szempontjából mit se számított.
Ezeknek a nőknek lebecsüléséről sokat elárul az a tény, ahogyan akkoriban ábrázolták őket. Mary Lincolnnak mindössze egy képeslap jutott a nemzeti portrégalériában, Dolley Madison pedig olyan festményen látható, amelyet csak sok évvel elnökfeleségi szerepének lejárta után festettek róla. A legtöbb nő, még az elit nőtagjai sem készíttettek professzionális képet magukról. Amikor az első hölgyek – Caroline Harrison, Lucy Hayes vagy Helen Taft – úgy döntöttek, nagyszabású, egész alakos portrén örökíttetik meg magukat az utókor számára, tettük nagy merészségnek számított. Elsőként sugallták a világnak: tisztában vannak saját fontosságukkal és hatásukkal.
Különösen erős személyiségről árulkodik Julia Tyler portréja. Mrs. Tyler nemcsak úgy nézett ki, mint egy hercegnő, de úgy is viselkedett. Az ő nevéhez fűződik az európai királyi légkör megteremtése a Fehér Ház falain belül; erőfeszítései legfőképp arra irányultak, hogy Washingtonból XIV. Lajos korabeli Versailles-t varázsoljon.
A XX. század beköszöntével az elnökfeleség kiléptek a színfalak mögül. Mivel a feladatkörök továbbra sem voltak egyértelműek, a sajtót és a közvéleményt gyakran megosztotta az a kérdés, pontosan milyen is legyen a First Lady. Eleanor Roosevelt (1933–1945) kétségtelenül a XX. század egyik legismertebb és legbefolyásosabb első hölgye volt. Mivel férje, Franklin D. Roosevelt járványos gyermekbénulás miatt mozgásában erősen korlátozott volt, Eleanor gyakran szerepelt helyette. A nagy gazdasági világválság idején beutazta egész Amerikát, hogy figyelemmel kísérje a szövetségi segélyprogramokat, a második világháború idején pedig körberepülte a világot, és férje helyett végiglátogatta az amerikai csapatokat. Termékeny írói munkássága hozzájárult ismertségéhez, és magyarázatot ad arra is, miért ábrázolják gyakran tollal a kezében. A vélt befolyása miatt őt ért kritikák utóhatásaként azonban ma mégis félelmet keltő hatalmára emlékeznek.
A második világháború utáni konzervatív média First Ladyről alkotott elképzeléséhez Eleanor Rooseveltnél sokkal jobban illeszkedett a védjegyének számító „Mamie pink”-ben megörökített Mamie Eisenhower alakja (1953–1961). „Nők, vissza a konyhába, Dior az új sikk!” – hirdette külsőségeiben. Az emberek rajongtak érte, ő képviselte a fehér, középosztálybeli családi tűzhely újból felfedezett szellemiségét, amelyet a korabeli média és kulturális gépezet folyamatosan propagált, lényegében visszafordítva ezzel az időt. A lágy külső azonban harcos belsőt takart, nem félt szembemenni a konvenciókkal. Többek között ragaszkodott ahhoz, hogy afroamerikai gyerekek is részt vehessenek a Fehér Ház kertjében hagyományosan megrendezett húsvéti tojásgurítás eseményén.
Betty Ford bátorságát tekintve még ennél is továbbment. A haladó politikai nézeteket valló elnökfeleség (1974–1977) az esélyegyenlőség elkötelezett híveként állt férje oldalán, s kendőzetlenül tárgyalt olyan témákat, amelyek korábban tabunak számítottak. Drog, házasság előtti szex, abortusz, feminizmus vagy épp az egyenlő fizetés témái a házaspár hivatali ideje alatt váltak közbeszéd tárgyává. A mellrák ellen vívott küzdelme nők millióit ösztönözte szűrővizsgálatra, számtalan életet mentve meg ezáltal. Miután elhagyta a Fehér Házat, ugyanilyen őszintén vallott saját kábítószer- és alkoholfüggőségéről, és elindította a szenvedélybetegek rehabilitációs intézetét, a Betty Ford Központot. Betty Ford élettel teli portréja két évvel azelőtt készült, hogy férjével megkapták a Kongresszus Arany Érdemrendjét, amely az Egyesült Államok legnagyobb hatású személyiségeinek jár – jóllehet Ford asszony hatása világméretű.
Akárcsak Eleanor Roosevelt, Hillary Rodham Clinton is hamar szembe találta magát környezete gyanakvásával, amint politikai ambícióival együtt nőtt a befolyása. Utóda, Laura Bush, iskolai könyvtárosként és egy gyermek-analfabetizmus felszámolása ellen küzdő programban való aktív részvételével jóval elfogadhatóbbnak bizonyult a konzervatív kulturális elit számára. Laura Busht barátságos mosollyal, ölében nyitott könyvvel ábrázolják, ezzel szemben Hillary Clinton éles profilja az olasz reneszánsz öntudatos nemesi hölgyek portréfiguráira emlékeztet. Kétségtelen, hogy ellenlábasai gőgösnek tartották, támogatói viszont a saját képességeiben bízó, önmagát sokra értékelő nőt látták benne. A képet 2006-ban festették, amikor Hillaryt New York államban szenátornak választották. Addigra régen maga mögött hagyta a Fehér Ház-beli csalódásokat, és csak néhány év választotta el a ringbe szállástól az Amerikai Egyesült Államok elnökségéért.
Annak ellenére, hogy Hillary Clintonhoz hasonlóan Michelle Obama is a jogi pályáról érkezett a Fehér Házba, épp a politika iránti érdeklődés hiányának köszönhette népszerűségét. Első afroamerikai elnökként és First Ladyként a házaspár tisztában volt származása kulturális és történelmi jelentőségével, így mindkét Obama afroamerikai művészt választott portréja megfestéséhez. Amy Sherald képe az elnök feleségének szépségét, intelligenciáját, varázsát és a belőle áradó melegséget örökítette meg. A kép sokat elárul az ábrázolt személy értékrendjéről. Michelle élénk mintázatú viselete tisztelgés az alabamai Gee’s Bend patchwork művészei előtt, akik közül sokan egykori rabszolgák leszármazottai.
Michelle Obama első hölgyi szerepvállalásától mi sem állt távolabb, mint Melania Trump kétes tündöklése, akire elsősorban a bizarr karácsonyi díszek és a rózsakert ellentmondásos újratervezése miatt fog emlékezni az utókor. Sokan kíváncsiak arra, vajon hogyan jelenik majd meg hivatalos portréján Donald Trump házastársa. A kiállítás számára közreadott hivatalos fényképen acélos tekintetű nő látható, amely – nem meglepő módon – személyiségéről csak nagyon keveset árul el.
A novemberben megválasztott elnök felesége, Jill Biden várhatóan egészen más tartalommal fogja megtölteni a First Lady szerepét. De talán Jillnél is érdekesebb lesz a nagyközönség számára lehetséges utóda. Mert ha a mostani alelnök, Kamala Harris Joe Biden nyomába lépve egykor elnök lesz, akkor férje, Doug Emhoff személyében az első First Gentlemant üdvözölheti a világ.
