Akasztás, karóba húzás, máglyán égetés, szerelem, túlfűtött erotika, hadakozás, száguldás a téli Balaton jegén vagy éppen a Tátra bércei között, ármány és hősi erények – ez mind-mind olvasható Wodianer-Nemessuri Zoltán most megjelent művében, az Alkonyban, amelyben a szerző ifjabb Gyulaffy Lászlónak és unokaöccsének, Lestárnak, a képzett diplomatának állít emléket. Wodianer rendkívül alaposan utánanézett a forrásoknak, óriási, térben és időben hatalmas távolságokat bemutató tablót fest elénk, győzzünk csak végigmenni, eligazodni rajta. Mert labirintus ez a javából, a középkori Magyarország és Erdély labirintusa, ahová, ha bemerészkedik az olvasó, ugyanúgy elveszhet benne, mint a középkori zsoldos vagy a harcokba belekeveredő és örökké a szabadságáért küzdő székely lófő, vagy az egyszerű talpas katona. Az olvasó ugyanis, ha ennyi oldalon túljut, tényleg ott érezheti magát a csaták sűrűjében, orrában érzi a vérszagot, az oszladozó hullák bűzét, de a lakomák és a tavaszi rétek illatát szintén.



Ez Wodianer másik nagy erénye, a megjelenítés, akár harcmezőn vagyunk, akár békeidőkben. Erősen, filmszerűen láttat, és aki nem olvasta a trilógia első két kötetét, a Végvidéket (1561–1569), és a Kései virradatot (1570–1579), azt is becsalogatja varázslóműhelyébe. Az első oldalakon furcsának tűnik az archaizáló beszéd, viszont hamarosan kiderül: mindez csak egyes hősök jellemzésére szolgál, és mások, mint például Nádasdy Ferenc, a török által rettegett Fekete bég, ugyanúgy társalognak, mint mi.

Nehéz olyan történelmi regénytrilógiáról írni, amelynek három kötete külön-külön is nagyregény, nem csupán terjedelmében, de – mint említettük – térbeli távlataiban is, noha időben egyenként „csupán” egy–két évtizedet fognak össze. De micsoda évtizedeket!

Az első még Szulejmán uralkodásának utolsó éveit is magában foglalja, Szigetvár ostromát, és a magyar Achilles, a párviadalban és csatában mindig győztes idősebb Gyulaffy László a főszereplője; a másodikban már megjelenik a fia, az ifjabbik Gyulaffy László. De ebben a második évtizedben (1570–1579) már korántsem olyan egyszerű az élet, mint az előzőben. Túl vagyunk a drinápolyi békén, ami után elvileg minden ellenségeskedést megtiltott a határvidéken, de ezt sem a török, sem a magyar végvári vitézek nem tartják be. A török azért, mert messze van Sztambul, a magyarok meg vissza akarnak vágni a martalóc pogánynak.

Wodianer azoknak a végvári hősöknek állít emléket, akikről a tankönyvek legtöbbször említést sem tesznek. Mert a várpalotai hős, Thúry György neve talán még ismert, de Gyulaffy László vagy Huszár Péter már nem szerepel a történelem-tananyagban. Így aztán tényleg rendkívül fontos és hiánypótló munka a most megjelent Alkonnyal kiegészült trilógia.
Ezúttal időben nagyobb a távlat, 1580-ban kezdődik, és 1605-ben fejeződik be a történet, ifjabb Gyulaffy László, erdélyi főkapitány halálával végződik, a Bocskai-szabadságharc vége felé, a hosszú harcok után kimerült, immár jóval békésebb képet mutató székely- és szászföldön. 

A főkapitány fia, a sorrendben harmadik Gyulaffy szintén vezérkedik, bár a hajdúk és a közéjük állt székelyek eleinte tartózkodva fogadják.

A harmadik nagy erény, hogy a sok vérengzés, borzalom után a regény vége felé a hadakozók és a helyi lakosság közötti összecsapásokat, torzsalkodásokat békésebb úton oldják meg az érintett felek két ízben is. Például egy kiszolgált góbé esetében, ainek  lányára vet szemet az egyik fiatal hajdú, és a lófővel kellene megvívnia, ám akkora a tudás- és erőbeli különbség a góbé javára, hogy a vicekapitány leállítja a küzdelmet. Inkább soraik közé invitálná a hatalmas embert, de az egykönnyen nem adja be a derekát.

„– Ha béállna Gyulaffy hadába, megböcsülnénk – erősködik Áron bá, a vicekapitány.

– Megböcsült éngem a halál ölégszer. Bocskaiér’ nem harcolok.

– Ahogy gondolja. Pedig a fejedelem megígérte a székely szabaccságot.

– János Zsigmond fejedelem óta sokan ígérték. Nincs tíz esztendeje, hogy az urak irtották a fajtánkat, mint a dudvát. Ki a fene hinne nékik?

– Hát a császár?

– Őtet is utálom. Pusztuljon az összes idegen. Kapni gyönnek, sose adni.

– Bocskai mégiscsak magyar.

– Az, de nem székely. Ne győzköggyön, naccságos úr. Rég leszógáltam az én időmet.

A vicekapitány vállat vont és odébb állt. Sajnálta, hogy a lófő nem állt kötélnek."

A lófő elmegy, a kis csapat meg éppen indulna, amikor a tagbaszakadt ember visszatér. „… a veterán az egyforma gúnyának, a bajtársaknak, egyáltalán a hívó szónak nem bír ellenállni.”

Tehát nemcsak, hogy nem ömlött vér a sérelem – némi kacérkodás, szemezés, udvarlás – miatt, hanem még egy harcedzett társat is találtak.

„– Megálljanak!” – rikolt utánuk a góbé, és akaratlanul is eszünkbe jut (az irodalmi analógiákon túl) A tizedes meg a többiek. – Itt hagynátok az eszeteket?! – kiabál a film végén a társai után a főhős.

Nem véletlenül. A filmszerűséget már hangsúlyoztam a regény kapcsán, de sok más mű is eszünkbe jut, hiszen a történelmi regényeknek, bárhol is játszódnak, hasonló a felépítésük, kezdve a horrorisztikus jelenetektől a már-már pornográfiát súrolókig. Sajnos a szerző is belemegy ezekbe a nemszeretem fordulatokba, és a trágár beszéd szintén előfordul a műben. Utóbbi kisebb gond, ha a szereplők mondják, mert az a jellemzésükre szolgál, de narrációként már hiba. Aztán becsúszik egy lírai sor is a szövegbe: „Múlik a hajnal a hóhér szemében.” Mint a lábjegyzetből megtudjuk, Döbrentei Kornél Csíksomlyói búcsú című verséből van az idézet.

Bár más irodalmi művekben is találkozhatunk időbeli ugrálásokkal, jövőből a múltba és vissza, de itt, egyedüli jelenségként  ez a sor anakronizmusnak hat. (Akár az, hogy az előkelők palotást táncolnak, bár kizárni nem lehet az ilyesmit, csak éppen forrásunk nincs a XIX. században népszerűvé vált táncról.)

Aztán van más hiba is: a regény elején még 1580–1581 körül (fontos, hogy még él az 1581-ben elhunyt Báthory Kristóf, tehát a jelenet korábban játszódik), arról polemizálnak a szereplők, hogy Erdélynek is csatlakoznia kellene a Gergely pápa által meghirdetett naptárreformhoz. A pápa 1582. február 24-én adta ki Inter gravissimas kezdetű bulláját, amelyben rendelkezett a majd októberben életbe lépő reformról. Igaz, a reformról már a korábbi évtizedekben is vitáztak, de csatlakozásról akkor még szó sem lehetett.

Korábbi történelmi események, például Mohács megítélése is kétséges, de a fő problémát a nevek és az események sokasága jelenti. Hiszen amikor csak a keresztnevén, Zsigmondként olvashatunk Báthory Zsigmondról és a vele egy időben uralkodott III. Zsigmond lengyel királyról is – hogy csak ezt az egy példát említsük –, akkor nehéz eligazodnia a történelemben kevésbé járatos olvasónak.

De, hogy a regény egy újabb erényével zárjam a recenziót, nem hagyom szó nélkül a lapjain megjelenő humort – mert a történelmi művekben az ilyesmi Jókai és Mikszáth óta ritka, mint a fehér holló.

/Indulókép: Végvári vitézek Forrás: irodalmi.blog.hu/