– ez a kérdés foglalkoztatja bő egy évtizede szerte a világon az olvasókat. Könyveinek fülszövegében visszatérő hívószó, hogy a szerző rejtőzködik, nem fedi fel kilétét, nem lehet vele találkozni könyvbemutatókon. Miközben manapság – Nyugaton legalábbis – az író városról városra utaztatása bevett marketingfogás, Ferrante kiadói – minálunk a Park Könyvkiadó – kénytelenek megelégedni a rejtély csigázta vásárlói kíváncsisággal. Marketingnek ez nem utolsó, csakhogy engem a kezdetektől – első, rövidebb regényei olvastán – sem különösebben érdekelt, kicsoda Elena Ferrante.

Az újságírókat annál inkább, egyikük azonosította is egy volt egyetemi tanárnővel, aki otthagyta a pályát, vidékre költözött, és ír. Mi közöm hozzá? Azóta újabb leleplezéseket szaglásztak ki – az újságíró-sakálok vagy a kiadói marketing oroszlánjai, mit bánom én. Ferrante maradt, aki lenni akart: könyveinek szerzője. Író.

Vagy írónő.

/Olaszországi zsánerkép Fotó: Dr. D. White/

Mert ezen a kérdésen azért eltöprengtem, különösen a Nápolyi regények tetralógiája után, amely két barátnő életre szóló kapcsolatát meséli el olyan aprólékos és lényeglátó érzékenységgel mind a férfi, mind a női lélek rejtelmei iránt, hogy kajánul azt mondtam: bárki légy is, csak nő lehetsz!

A tetralógia ugyanakkor olyan nagyszabású, gazdagon rétegzett kompozíció, szinte pofátlanul ambiciózus és pillanatnyi megingás nélküli, impozáns építmény, hogy el is bizonytalanodtam: csak tán nem férfi?

Aki a briliáns barátnők – ez az első kötet címe is – sorsát szövi, legyen férfi vagy nő, éppen arra ébreszt rá, tévutakon csapongunk. Nem a név a fontos: a megtestesülése. És az a játék, ahogy az író a valóságot mintegy föloldja a fikcióban. A ferrante olaszul (többek között) azt jelenti: párducmintás. A Nápolyi regények én-elbeszélőjét pedig Elena Grecónak hívják. El Greco, a zseniális manierista festőművész aranysárga-fekete színkezelése olvad össze a szerzői és figurális névben. A Velencében Tizianónál inaskodó görög ifjút az olaszok Il Grecónak nevezték – az Il ott rejlik a Ferrante-regény másik főszereplőjének egyik becenevében: Lila. Lilának ugyanúgy látomásai vannak, mint egyes vélekedések szerint El Grecónak.

Elena Greco és Raffaella Cerullo barátsága a regény központi témája. Már a bevezetésből kitetszik – amely tulajdonképpen a történet végével nyit: Raffaella eltűnik Elena életéből –, hogy az író a kezdő pillanatoktól átlátta a kompozíció alapjait. A negyedik kötet – Az elvesztett gyerek története – zárlata a nyitányba forr vissza, hogy aztán ott, mint egy rendhagyó krimi végén, hidegben-melegben megforgassa az olvasót.

Elena beceneve Lenù, Raffaelláé Lila, illetve Lina: akár ikertestvérek is lehetnének. Lenù okos és kitartó, rajongó lelkületű (elsősorban Lina iránt); Lina számtalan területen csillogóan tehetséges (legyen szó olvasmányok értelmezéséről, írásról, cipőtervezésről, lyukkártyás számítógépről), körmönfont és manipulatív, ugyanakkor megrögzötten szeretetéhes.

Nápoly külvárosában élnek, onnan próbálnak kitűnni vagy kitörni. Lina a telepen rekedve aratja le a helyi babérokat, Lenù onnan kiszakadva él meg hangos, de szintúgy kétes sikereket. Életútjuk minduntalan egymás visszája, miközben eltéphetetlen szálakkal össze is fonódik. Eleinte szinte Lina sugallja Lenù cselekedeteit, javítja első írásait; a regény férfi főszereplőjébe, Ninóba egyszerre, majd némi fáziskéséssel is szerelmesek, gyermekeik sorsa is végzetesen összekapcsolódik.

Mindeközben a telep kisstílű maffiózók uralta, kótyagos dilettánsok és utolsó vérig elszánt, naiv kommunisták színezte világa ugyanolyan természetességgel elevenedik meg, mint az egyetemi vagy könyvkiadói képmutató elité, a könyörtelen gyárosoké és jóhiszemű terroristáké. Az egyes kötetek élén nem kevesebb mint tíz család és néhány további szereplő kapcsolathálóját olvashatjuk, eligazításként és emlékeztetőül. A barátnők körül felejthetetlen sorsok kavarognak. A mindenkit irányítani akaró, gátlástalan Solara fivérek, Donato Sarratore, a dilettáns költő és újságíró, aki a kiskorú Lenùt szexuálisan molesztálja, majd recenziót közöl a helyi lapban Lenù első könyvéről (és az ő Nino fia lesz Lenù és Lina nagy szerelme), a konokul mulya Stefano Carracci, Lina első férje – vég nélkül lehetne sorolni, teremtés és enyészet fortyog Ferrante üstjében. A háttérszereplők közül kiemelkedik Lenù édesanyja. Ez a sántító, démonian szűk látókörű, csökönyös, durva és mégis megindítóan esendő anyafigura, bármennyire is parodisztikus ősanyának – látszólag hozzá nem illő, őt gúnyoló névvel: Immaculata –, a Száz év magány ősanyamodelljét, Úrsula Iguaránt idézi fel bennem. Még a halála is: a Solarák pénzén – kisebbik lánya Marcello Solara szeretője lesz – magánkórházban haldoklik, élvezve a soha nem látott luxust, szörnyű kínok között, mégis szinte boldogan. Mátriárkatorzó.

Páratlan gazdagságú ez a négyrészes nagyregény, de legfőbb célját egy pillanatig sem téveszti szem elől: a barátságról akar szólni. Hessétől a Narziss és Goldmund, Máraitól A gyertyák csonkig égnek ugrik be elsőként a világirodalmi előzmények közül – Ferrante legalábbis méltó utód.

Az író a szüzsé szintjén is kidolgozza, kötetről kötetre erősíti azt a lehetséges értelmezést, hogy az egyetemet végzett, sikeres Lenù regényét esetleg Lina is megírta; még az is lehet, hogy jobban. Annyit tudunk, hogy, miközben Lenù az Egy barátság című kisregényével sikert arat, az idősödő Lina egy Nápolyt bemutató könyvön dolgozik (ennek hellyel-közzel Ferrante tetralógiája is megfelel, illetve El Greco a városok festőjeként is neves volt), ami aztán, ki tudja, nem múlja-e felül azt, amit Lenù írt. Vagy akár azt, amit éppen Nápolyi regények címen olvasunk. Vagy épp ez volna Lina műve? Azért tűnt el, hogy Lenù zavartalanul élvezhesse a sikert? Vagy sértett fájdalmában, hogy Elena az ő történetét is megírta? Végül érkezik Linától egy csomag Lenù részére – csak tán nem a nagyregény? De nem: „A babák voltak, amelyeket hat évtizede a telepi ház pincéjébe dobtunk, Lila az enyémet, én az övét. A babák, amelyeket soha nem találtunk meg, bár alászálltunk értük a föld alá.” A gyerekkori játékbabák az egész történetfolyam elindítói, a két kislány barátságának és az egész regénynek a metaforái: az eltűnt babákért cserébe pénzt kapnak az uzsorástól, amin megvásárolják a Kisasszonyok című regényt, s kezdetét veszi kettejük szétszálazhatatlan története. Lenù végig abban a hitben volt, hogy az öreg uzsorás don Achille vagy a fia kobozta el a babákat, örökre elvesztek, s lám, most Lina postázza őket. Mégsem volt eredménytelen az alászállás, legalábbis Lina számára? Becsapta Lenùt, s most a küldeménnyel azt üzeni: ha nem is én írtam a te regényedet, a kezdet kezdetétől meghatároztam mindent, érted, mindent, mindent én sugalltam?!

Ferrante rejtőzködésének, bizonytalan kivoltának a tükröződése a regényben az elbeszélő Lenù és a briliáns barátnő, Lina közötti határoknak az elmosódása. Nem az a kérdés hát, hogy kicsoda Elena Ferrante, hanem az, hogy Elena Greco történetét valóban Elena élte és írta-e meg, vagy ő csak Lina Cerullo játékbabája. Vagy Lenù és Lina ugyanaz? Egy ember két lehetséges sorsa? Vagy máshonnan nézve: az igazi barátság elmossa a két ember identitása, személyisége közötti határokat?

Lina visszatérő rosszulléteikor úgy érzi, eltűnnek a dolgok körvonalai, összemosódnak egymással az emberi testek. (Vezetéknevéből – Cerullo – az olasz cera, azaz viasz szó olvad ki.) Lenù mindent ahhoz mér, mit szólna ehhez Lina. És én a Nápolyi regények utolsó kötetét becsukva minduntalan a barátomra gondolok. Arra a barátra, aki tán nem is csak kísérője, ösztönzője az életemnek, hanem olyan, mint egy megelevenedő tükörkép, egyszerre mása és visszája sorsomnak, undok ördög vagy kaján angyal, aki előre kiméri lépteimet, befolyásolja döntéseimet, önmaga sorsával szemben is kormányozza az életemet.

Tán a verseimet is ő írja.

Vagy ő vagyunk én.

 

 

Elena Ferrante: Nápolyi regények tetralógia: Briliáns barátnőm, Park Könyvkiadó, Budapest, 2016, Az új név története, Park Könykiadó, Budapest, 2017, Aki megszökik és aki marad,  Park Könykiadó, Budapest, 2018, Az elvesztett gyerek története, Park Könykiadó, Budapest, 2019