„Soha ne valljanak be semmit, mindent tagadjanak le” – erre az életszabályra oktatta ifjabb kollégáit Kim Philby, a világhírű brit–szovjet kettős ügynök, aki állítólag kétszer Magyarországon is járt. 

Már azelőtt, hogy ezt a maximát megismertem, kétkedéssel fogadtam a titkosügynökök „megtérését”, amikor állítólag kiugrottak a szolgálatból, és nyilvánosságra hozták a Cég ügyeit. Arra gondoltam, hátha azt a parancsot kapták, hogy most ezen a módon befolyásolják a közvéleményt.
E „mindent letagadók” tevékenységét kutatja Mező Gábor A média lenyúlásának titkos története című művében. A könyv médiatörténet, de hálózattörténeti, titkosszolgálati kézikönyvként is olvashatjuk – több mint harminc évvel a rendszerváltás után. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a társadalom magához térjen, és hozzáfogjon e sötét világ részleteinek megvilágításához? Ami ma is nagyon bonyodalmas: „[…] ha valaki feltárásba kezd – foglalja össze tapasztalatait Mező Gábor –, akkor a létező összes eszközzel megpróbálják megfegyelmezni, ellehetetleníteni, margóra tenni. Mivel az ÁVH-val (vagy a III/III-mal) már régen nem lehet elvitetni a kellemetlenkedőket, és a nyílt támadások, fenyegetések ideje is lejárt (reméljük), marad a rég bevált lejáratás, esetleg a pereskedés, jogászkodás (a vörös Hüdra »jó hírnevének« védelme), és persze a háttérakciók. De: ma már lehet és szabad is írni erről a hálózatról, és egyre több mozaikdarabkát látunk. A teljes kép valószínűleg sohasem fog összeállni […].”
A kiválóan megírt, megszerkesztett és szép kivitelben előállított könyv első része az ideges és reményteljes rendszerváltó éveket dolgozza föl, a múlt század 1940-es éveinek végétől mutatva ki a kínos összefüggéseket, a köpönyegváltások ezernyi trükkjét. És azt, hogy a múlt rendszerbe beágyazott régi médiumok, újságok, rádió, televízió milyen érinthetetlenül tudták megőrizni önmagukat és kádereiket, akik között

III/III-as ügynökök és konkrétan véres kezű ávósok voltak, újságírói, lapszerkesztői pozíciókban.

Az új médiumok ellenben többnyire nagyon rövid életűek lettek, erős anyagi háttér és elszánt munkatársi gárda híján. Ekkor jelennek meg nálunk a hazai sajtó fölvásárlóiként, a bevételek lefölözőiként a külföldi sajtóvállalatok, élükön gyakorta nyugatra szalajtott magyar titkosszolgálati emberekkel, amilyen például a hortobágyi hernyó Ferenczi József századosból lett nyugati pillangó Joseph von Ferenczy, a müncheni Ferenczy Presseagentur tulajdonosa is volt.
A könyv második része A médiacár és az állambiztonsági leányvállalatok címet viseli. Főszereplője Siklósi Norbert, az újságíró szövetség (MÚOSZ) ötvenhat utáni főtitkára, majd a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója. Mező Gábor címadása tűéles, ahogy a médiacézár helyett a médiacárt választva Siklósi Norbert szovjet szolgálati bekötöttségére mutat. Siklósit hívei ma is zseninek szokták nevezni. Valóban kiváló képességű ember volt, de hogy e képességeit korlátlanul kibontakoztathassa, ahhoz hozzátartozott, hogy nem volt versenyhelyzetben. Lehetséges vetélytársai száműzetésben éltek, mások rendőrségi felügyelet alatt – vagy épp az ő szigorúan ellenőrzött és jól megfizetett beosztottaiként. És senkinek se juthatott az eszébe, hogy ő is alapít egy lapkiadó vállalatot, s lássuk, melyikünk a jobb! Ez volt a lényeg. Az volt a jobb, akit jobbnak kineveztek. Például Siklósi.
A könyv harmadik része mutatja be a vidéki sajtó lenyúlásának történetét. Amikor az 1990-es évek elején úgy döntöttem, hogy a szegedi Délmagyarországhoz megyek dolgozni, a Szegedi Hírlapkiadó Vállalat igazgatója az AG-22-es számú egykori titkos tiszt volt, akkor már ex-századosi rangban. Feladata a hírközlési elhárítás volt.
Teljes lefedettségben telt az életünk.

Mező Gábor: A média lenyúlásának titkos története. Erdélyi Szalon Könyvkiadó, Szentendre, 2021, 313 oldal