A titok, a biztonság és a bizonytalanság, a nyugalom és a nyugtalanság, a valóság, a babona meg néminemű – sokféleképpen megnevezett – evidenciaérzés mindenképp a Magyar Copperfield kulcsmotívumai közé tartozik. De a felsorolt elvontabb fogalmak mellett számos tárgyi mozzanat kaphat alkalmilag szimbolikus jelentést. Az egész műre rávetül például, amit a nagyszülők lakásának egy pontjáról ír a szerző: „A konyhában volt egy csap, belépéskor az ajtótól mindjárt balra, a falon mellette egy tükör, hogy utoljára még, ha felnőtt vagy, megnézhesd magad, mielőtt elmégy.”
Az olvasó óhatatlanul azt sejti, hogy a hetvenöt éves írónak, sok jelentős és ismert művel a háta mögött, ilyen tükör lehet az önéletírás. És tükör egy egész korszaknak. Bereményi szinte egész irodalmi munkásságában saját élete töredékeit dolgozta fel. Most az időrend folyamatában tekint vissza rá, amint az stációnként kibomlik A már kidolgozott meglátásokat újakkal egészíti ki. Az újabb és újabb ráismerések a megírás jelenét is a történet részévé avatják. Emlékezetes ilyen szempontból, amikor az író a nevelőapjával való viszonyát kénytelen átértékelni. Korábban egy álmát fejtegetve úgy vélte, megbocsátott neki. Írás közben azonban rájön, még él benne a gyűlölet: „A megbékélés csak orvosi javallat, az írásbeli felelevenítéshez nem elég, csak a lelki kényelemhez. Márpedig álom hazudhat – önéletírás nem. […] a zavartalan írásnak az a feltétele, hogy az író elfogadja önmagát.” Önmegismerése, mint korábbi munkáiban megszoktuk, itt is a történelmi, társadalom-lélektani összefüggésekre nyújt kilátást: „Az ő akarata arra irányult, ne fogadjam el önmagamat, ahogyan lelke mélyén ő is azt kívánta és tette önmagával. […] Mert önmagunkat igazolva gyűlölködünk egymással […] a gyűlölet az önutálat ellenszere.”
Az elbeszélő a konkrét jeleneteket és a hosszabb időt összefogó megjegyzéseket váltogatva (egyetlen mondaton belül is: „Majd vissza a lakásba Évivel, aki aztán szintén eltűnt, én pedig felgyógyultam”), előreutalások és késleltetések feszültségét kihasználva, nagyjából időrendi sorrendben mesél egykori magáról. Az előttünk alakuló élet szinte a nevek koreográfiája szerint bomlik ki. A csecsemőkori első emlékben a nagyanya Lulikámnak hívja az akkor hivatalosan Vetró Géza nevű gyereket, akit fiatalon megszülő, majd férj nélkül maradó anyja a Teleki téren bolttal (bódéval) rendelkező szüleire bízott. Ezek az évek a boldogság évei.
A mű első lapjai a legkorábbi (meglepően korai!) emlékeket egy világ keletkezéseként mutatják. A csecsemőnek a nagyanya alakja, kialakuló kettősük módot ad az öntudat keletkezésére. Majd jön a harmadik: „Kiderült, hogy hármasban vagyunk a nagyapámmal a szoba-konyhás mindenségben.”
(A hármasság a gyerekkori tanítók számában is visszaköszön. A nagyszülők mellett itt a szomszédságban lakó Nagy Zsigmond a fő alak, aki a történelemről, Görgey árulásáról beszél a kisgyereknek, és arról, hogy árulók mindig vannak. És akit a kamasszá nőtt fiú majd értelmetlenül megsért, mintegy elárul.)
A „szoba-konyhás mindenség” tágulását követik az első fejezetek. A lakás után a gyerek fölfedezi az udvart, majd a kintebbi tereket és embereket.
A nagyanyával való kapcsolat a legelső és a legmélyebb. A testi-lelki kapcsolat testi oldala hangsúlyozódik a csecsemőkorban: „végre elvesztettem magam az ő melegében”; „mézesheteink idején”; „abba a máig emlékezetes testi kapcsolatba”. Nemcsak a kisgyerek érzékelésmódja elevenedik meg ezáltal, hanem a későbbi, tudatos belátást szintén előrevetíti: a megismerés túlnő a puszta racionalitáson, testi jellegű bizonyosságot is jelent.
A nagyszülők ellentétes természete ösztönző feszültség a gyereknek.
A nagyanya (akit általában keresztnevén, Rózának hív az elbeszélő) hívő, szinte vajákos asszony, a nagyapa (Sándor) hitetlen, csak a pénz érdekli (a nagyanya osztályozása szerinti harmadik típust, a keresőt Nagy Zsigmond képviseli). A nagyanyából a nyugalom árad, a nagyapa nyughatatlan természet, az asszony befelé figyel, a férje a külvilág előtt tetszeleg, Róza szerint az ő imái mentették meg a torokgyíkban haldokló unokát, Sándor szerint az
orvosnak adott aranytömb. Mindkettejükből azonban sugárzik az unokára a biztonság érzése. (Az alapvető ellentét azonban nem halványítja el a figurák önállóságát. Személyen belül is árnyalt a kép: Róza például „talányosan szent életű, mégis praktikus”.)
Ebből a biztonságból ragadja ki a hatéves gyereket anyja új házassága, és hogy a házaspár magához veszi őt.
A neve is megváltozik, orvos nevelőapja örökbe fogadja. A nevelőapa azonban torz személyiségnek bizonyul, rendszeresen megalázza, veri nevelt fiát. Ez a fiú számára az idomulás, a hiábavaló megfelelni akarás ideje. Az anya is próbál megfelelni előkelőnek látott férjének, így magára hagyja fiát. „Mert mintha egy óriás kezébe kerültem volna akkortájt, akinek a játéka lettem […] A talánok ideje jött el.” A gyerek végül elvállalja a buta és hazudós fiú szerepét, de fő vágya, hogy békén hagyják, így sem teljesül. Többek között olvasmányokba menekül.
A nyomorúság, majd a belőle való kilábalás indokolja a címbe emelt Copperfield-párhuzamot. Természete-sen számos más irodalmi utalás is felrémlik az olvasó előtt, mint minden gazdag világú mű esetében. Az elbeszélő említi Dante nevét. A pokol-purgatórium-paradicsom séma, habár nem ebben a sorrendben, akár erre a műre is alkalmazható. Nevelődési regény jellege többek között az Iskola a határont idézi. A többször megpendített „tulajdonságok nélküliség” Musil nagyregényének címadó sajátossága: a készen kínált társadalmi szerepek elutasítása Bereményinél is a megmenekülés része lesz. De a gyermeket a mindenségbe állító első oldalak akár Móricz Árvácskájának a kezdetét is eszünkbe juttathatják – hiszen Bereményi hősére ugyancsak eljön az Árvácska-sors, igaz, nála nem ez az eredendő, és talán ezért, ő később ki tud törni belőle. (De még az olyan olvasmány is, mint az Egri csillagok, amellett, hogy fényt vet a kor olvasási szokásaira, a túlerőben lévő ellenség legyőzhetését fogalmazva meg, viszonyba állítható Bereményi világával.)
A középiskolás Géza megtanul kívülálló lenni saját sorsában, kívülről – gyakran: „röhögve” – nézni saját és mások szerepjátszására. Végül eljön egy furcsa, kegyelmi pillanat, fordulópont az életében. Tizenhatodik évében jár, 1961 áprilisában. Egy nap váratlanul – de nem előzmények nélkül – elárad rajta valami révület, és az őt megverni akaró nevelőapját megüti, majd felszabadult érzéssel elhagyja a lakást. Elérkezik valami nagy, maradandó mámor. Az idomulások után az önállóság: „Remek négy-öt nap volt. De hát azóta is mindegyik napom csakis az enyém.” Pár napot nemrég megismert valódi apja lakásán tölt, majd nagyszüleihez költözik. Szintén eszmélkedni kezdő anyja segítségével átmegy Pápára középiskolába, és ott érettségizik. Még a pápai időszak alatt az egyik nyáron leutazik a Balatonra, hogy találkozzon a fiatalok csodált példaképeivel, a „fejekkel”. A Balatonnál bele is kerül a társaságukba, és egy lánnyal szintén sokat ígérő viszonyt alakít ki. Igaz, a szimpátia beteljesülését megakadályozza, hogy egy provokáció áldozataként a rendőrök kezébe kerül. Pápai iskolaigazgatója azonban kiáll mellette. Így megismeri a tágabb Magyarországot, rendőrállamiságát és az egyéni helytállás nagyszerűségét egyaránt. A „fejek” szabadsága és kívülállásuk korlátai szintén kirajzolódnak. (Az író nyilatkozataiból tudjuk, hogy először ezt, a balatoni részt írta meg. Innen nyert megfelelő rálátást aztán az előzményekre.) Az önéletrajzi regény egy szilveszteri este leírásával ér először véget (egyben az új Erzsébet híd is megnyílik: a híd, ha akarjuk, ugyancsak szimbólum, az ellentétek átjárhatóságáé). Aztán jön még egy utószó, ami az egyetem előtti katonaság kezdetén ér véget. Ám a záró párbeszéd tanúsága szerint már ebben a helyzetben is megingathatatlan az elbeszélő-főhős derűje.
Mi alapozza meg ezt a sok szenvedésen át kivívott derűt? A motívumok hálózatában felvillantott értékrend. Ennek egyik napja a fönt már említett evidenciaélmény. Hogy van olyan biztonság, amely a teljes személyiséget elragadja. Ilyen fogta el a kisgyereket, amikor elásta játékkatonáját, hogy legyen egy titka: „Azon túl én felsőbb hatóság utasításai szerint cselekedtem. Vagyis öntudatlanul. […] hívott engem az a földdarab […] biztosan tudtam, hogy ezt akarom.” Mikor a plakátokról ismert Truman elnököt véli megpillantani az utcán, újra jelentkezik ez a „vallásközeli élmény”: „egy furcsa áhítat, hogy minden dolgok eredeténél vagyok én most tanú”. Később is azokat a választásait érzi legbiztosabbaknak, amelyek a lapos ok-okozati viszonyokon túllépnek, amelyekben a „vezetett valami” érzése dominál.
Újabb kulcsszó a valóság. Az evidenciaélmény a teljesebb, a „dolgok eredeté”-hez közeli valóságtapasztalat velejárója. „A valóságnak van egy jellegzetes szövete.” Ez a szövet igazolja nagyapja szavait, mikor az életét meséli el neki: „Az időfoszlányokban szereplő emberek váratlan, sajátos döntései bizonyították, hogy nagyapám végre igazat mond nekem.” A valóság „következetlensége” az eredők összegubancolódásából fakad, egyén és kor, körülmények eleven egységéből: „Mert egy egész korszak világa vastagítja meg, kényszerek összevisszasága a benne szereplők következetlenségeit.”
/Budapest, 1981 Fotó: Fortepan Adományozó: Makovecz Benjamin/
(A műalkotás ugyancsak azért valóságos, mert hasonló a „szövete”: „Tehát ilyen egy vers születése. Különös fajzat. Egymásba rejtett összefüggésekből jön a világra.”)
A valóságérzékelés tágassága többnyire a személyre korlátozódik. Elszigeteltségében még veszélyes is. „Lehet, hogy én vagyok a világon pillanatnyilag az egyedüli független ember? Nehogy ez feltűnjön nekik, a többieknek, mert akkor agyonvernek” – mérlegel a főszereplő. Ám 56 igazolja, hogy a felszabadulás tágassága közösségben is megélhető. A nevelőapától való megszabadulást, az önmagára találást a – gyerekkorra emlékeztető – tágasság érzése kíséri: „Abban a tágas érzésben találtam lebegő lépésekkel magamat, ami megvárt és visszafogadott;” „Nagy volt arrafelé minden, és nekem mindig könnyű volt magamra venni az óriás lépcsőház és a magas szobák hangulatát. De aznap feledkeztem beléjük csak igazán.” Hasonló ehhez, amit tízévesen, ötvenhatban él át: „Olyan volt a levegő, hogy hatalmasra tágult minden.” Később is megmarad a vágy a közösséget átfogó evidenciára: „Én vágyódom valamilyen csoport tagjának lenni, csakhogy az ritkán adódik. […] Pedig milyen jó érzés is együtt, gondolkozás nélkül határozottnak lenni. […] Nem mérlegelni, hanem a tömeg ösztönével mozdulni együtt.” (Ennek egy hamis változata, mikor egy fiatal pilóta elviszi május elsején Rákosiék előtt felvonulni: „Győzelmi biztonságba, a korszak elitjébe kerültem.”)
A babona is ebben az összefüggésben kap jelentést. A könyv legvégén, tehát hangsúlyos helyzetben, ez a téma a fiatal bevonuló és a főtörzsőrmester között. Itt hangzik el: „Az az én kincsem nekem. A babona. Mit csináljak? Ilyen vagyok.” A komikus párbeszédnek azonban komoly alapja van. A nagy felszabadulás mámorában talál rá a babonára – a saját személyére szabott hiedelmekre, racionalitáson túli megfigyelésekre: „Gondoltam, akkor én mostan babonás is lehetek nyugodtan, ha már a magam erejéből lettem szerencsés és boldog.” (Ilyen tapasztalat számára például „a dátumok paranoiás kapcsolata életemmel”, vagyis sorsa és bizonyos világtörténelmi időpontok meglepő egybeesése.)
A szerző többször kitér rá, hogy múltidézésében saját, önkényesnek tűnő emlékezete vezeti. Úgy gondolja, a lényegileg valóságos, az értelmet kapó jelenségek vésődnek be a memóriába. A Truman-látomás környezete például nem rögzül: „Már nem emlékszem, mivel értelmetlenül és esetlegesen bukkantak elő, nem úgy, mint az a jelentőségteljes, vallásközeli érzés.” A puszta tények csak akkor válnak valóságossá, ha jelentőségük, értelmük megnyilvánul. A valóság sajátossága pedig az, hogy elkötelezett részvételre, szenvedélyre ösztönöz. (Egy régebbi interjújában mondja az író: „Csak átélt élményeket lehet igazi szenvedéllyel megírni. Márpedig az írás szenvedélyes tevékenység.”) A nem valóságos dolgokban nem lehet részt venni, ellenállnak a megnevezésnek-megszólításnak. Ezt érzékeli az óvodás, amikor egy házaspár műsor gyanánt előttük játszik el egy vitát, megfelelni akarván a kor sztálini elvárásainak: „Csak ültünk, mert nem találtunk szavakat, amikkel a saját részünket kivehettük volna […] volt ebben a házaspárban valami érthetetlen és nem valódi.” A valóság (az igazi értelem) megtalálása és hiánya – ez a kettő irányítja az emlékezetet. A kirajzolódó ábra korszakjellemző: „És az erősen megmaradtak nem véletlenül vésődtek belém. Hanem azért, mert azok egy egész időszak lényege. És sorba állítva nemcsak szellemkép lehet belőlük, hanem sűrítmény, a korszak piszkos lelke.”
Bereményi korábban is írt már nagyanyja látomásáról, amit akkor élt át, amikor ki akarták végezni az oroszok. Itt is szóba kerül: „És szemközt a rászegezett fegyverekkel megszűnt akkor az egész világ, hogy az igazi mindenség álljon a helyébe. És Róza látta akkor, alaposan szemlélhette az összes képet, ami csak volt az addigi életében, de mindet és egyszerre. Egyetlen túlvilági képben az egész volt életét.” Mintha ez a látás lenne a regény mintája. A belátott csomópontok a teljes létezés értelmét próbálják közelíteni. Ám azt is tudja az író, hogy ez az egyidejűség szavakban csak utólag állhat össze, annyira amennyire. Az Eldorádó című elbeszélésben ugyanezt a misztikus képet (és saját torokgyíkban tapasztalt élményét) bogozgatva mintegy előrevetíti az itt követett módszert, a kronologikus rendbe szedett elbeszélést: „Töredékekre emlékeztünk mind a ketten, mert az emlékezetünket nem tudtuk megszabadítani az egymásutániságtól. Csak úgy tudtunk eljutni a nagy képig, hogy sorrendet tartottunk.” Az önazonosság és a valóság visszanyerése a történet visszanyerését hozza magával.
Újabb csúcsa ez a kötet az író életművének. És nyilatkozataiból tudható, tervezi a folytatását, az egyetemi évei végéig tartó időszak megírását.
/Indulókép: Fortepan/adományozó: Erdei Katalin/
