Titokban vagy észrevétlenül mindenkit foglalkoztat az a kérdés, mi lenne, ha visszatérhetnénk a múltba, és megváltoztathatnánk azt teljes egészében vagy akár csak egy aprócska, lényeges momentumában. Egyéni vagy társadalmi szinten egyaránt felmerül az ötlet, hogy mit tennénk, ha visszamehetnénk a saját életünk, országunk, esetleg az egész világ sorsfordító eseményei elé. Filmek és könyvek garmadája sarjadt ebből a tőből: milyen jó lenne, ha annak a lánynak ott, húsz éve szerelmet vallanék… vagy ha megölném a II. világháború kitörése előtt Hitlert. A személyes sorsok és társadalmi konfliktusok ilyetén megoldása között nincs különbség: a lehetőség, hogy megváltoztassuk rossz döntéseinket vagy a meglátásunk szerint félresiklott múltat, teljesen természetes gondolat, amellyel szívesen eljátszik az ember.

A Trianon-küldetés című regény ezen az ismert gondolati-érzelmi vonalon halad. A különlegessége az, hogy egy olyan sebhez nyúl, amely a nemzet életében még korántsem gyógyult be teljesen. Trianon kereken száz évvel ezelőtti, feldolgozatlan katasztrófája erőteljesen megosztja a hazai társadalmat, és messze vagyunk még a tárgyilagos megítélésétől – különös módon messzebb, mint a németek a saját, II. világháborús szereplésük értékelésétől.

John P. Drummer felütése ezért is merész: mi lenne, ha egy időgéppel visszamennénk a múltba, és meg nem történtté tehetnénk Trianont. Ez az alapkérdés, ám a regény nem az I. világháborút lezáró béke nyomvonalán halad tovább, tehát nem maga Trianon a fő téma, nem a békedelegáció erőfeszítései, amelyek legfeljebb kármentésre voltak elegendőek, és bárminemű jövőből jött segítség sem lett volna képes változtatni ezen. Ehelyett egy katonai csapás lehetősége kerül a középpontba: a Magyar Hadsereg Összhaderőnemi Parancsnokságának vezetője, miután egy magyar professzor feltalálta az időutazást, elhatározza, hogy megszervez egy akciót évtizedekkel vagy akár évszázadokkal korábbra. Felkeres egy történészt, hogy megtudja, Trianon elkerüléséhez hol kellene fegyveresen beavatkozni a múltba.

A történész ehhez kijelöli a magyar történelem egy másik tragikus pontját a mohácsi síkon, 1526. augusztus 29-én délután négy és nyolc óra között. Ennek az akciónak az előkészületeiről és magáról a fegyveres beavatkozásról szól a mű. A regény Trianon és Mohács kapcsán sem emlegeti fel a nemzeti fájdalmakat.

A szerző történelmi tényeket sorol, okokat és következményeket mutat be, kerül mindenféle állásfoglalást; a szereplők, ha szócsövei is bizonyos gondolatoknak, a narrátor nem veszi át a nézőpontjukat. Ezzel elkerüljük a felesleges moralizálást, és az eseményekre tudunk összpontosítani.

Dobos János angol álnevet választott a könyvhöz, holott már a téma-választás sejteti, hogy magyar író bújik meg a John P. Drummer név mögött. A történet folyamán ez hamar biztossá válik, és nem csupán a történelmi alaposság, de a jelenkori Magyar Hadsereg vagy a TEK felépítésének ismertetése, valamint a kimerítő és pontos fegyverleírások is megerősítenek ebben. Ezek a regény legélvezhetőbb részei: bevezetnek egy, a civilek számára ismeretlen világba és a történelem azon mélységeibe, amelyekről azt hisszük – és csak hisszük! –, hogy ismerjük. A mohácsi csata részletekbe menő megjelenítése nagy erénye a műnek, miközben a szerző fenntartja a feszültséget, s nem csupán mutat, de láttat is. Az ismeretek, amelyeket szórakozva szerzünk, gazdagítják a mohácsi csatáról alkotott képünket.

A tét óriási, ám a játszma mégis jelentéktelenre sikeredett: az időgép bevetését és a múlt megváltoztatását csupán két gengszter szeretné megakadályozni. A regény ezen a ponton kissé elsüllyed a magyar valóságban, az ellenlábasok sablonosak és fantázia-

mentesek, kiszámított nyomvonalon halad előre az akciójuk. Itt érezni először, hogy a témaválasztáshoz szükséges merészség megcsappant a szerzőben. A gengszterek csupán epizodisták maradnak, ezért maradandó károsodást nem okoznak a történet folyamán.

A mű csúcsa az akciódús utolsó fejezet. Már a borító elárulja, hogy a XXI. századi katonák helikopterekkel segítik meg a magyar csapatokat a mo-hácsi síkon. A siker nem kétséges, ez a típusú, a kalandregényekre jellemző narratíva és dramaturgia nem engedheti meg a bukást – legfeljebb a siker ára az, ami meglepetéseket okozhat. A XVI. századi jelenetek bevonnak a történetbe, ami kissé csökkenti az olvasás élményét, a dialógusoknál használt műnyelv archaizáló jellegénél fogva nehezíti a befogadást. Elhibázott írói döntés volt a középkori karaktereket így beszéltetni: a valósággal csekély az átfedés, ha viszont kitalált műnyelvet alkalmaz a szerző a történelmi könyvek zsánerében, akkor az legyen olvasóbarát. Ezen túllépve a történelem itt találkozik a tudományos fantasztikummal, és a történelemfilozófiai játék – szigorúan a történelmi regények oldaláról szemlélve – kiteljesedik.

Ki kell térni a könyv tudományos-fantasztikus olvasatára is, amely azonban korántsem ennyire pozitív. A sci-fi irodalomban H. G. Wells fektette le az időutazás alapkoncepcióját. Ebben a formában minden és annak az ellenkezője is megszületett már. Ám mégsem az időutazás kezelési szisztémájában poros a regény, hanem a feldolgozásában. A tudományos-fantasztikus irodalom (és film) jellemzően a 70-es és a 80-as években használt ennyire egyszerű sztorivezetést és karaktereket. A csapatot megszervező főtisztek és a parancsot végrehajtó katonák szemszögéből láttatott történet ötvenéves mesélési technikát alkalmaz. Lenyűgöző a szerző tárgyi és történelmi tudása, de a karakterek egyszerűsége, a feladat célirányos végrehajtása és a mindig kívülről érkező konfliktusok az avatott sci-fi olvasó számára ugyancsak elavultnak tűnhetnek. Sok időutazós történet született már hazai szerzők tollából, de ezek többségével szemben A Trianon-küldetés nem foglalkozik az időutazás problémáival, nem játszik az egyén személyes szerepével és lehetőségeivel egy alternatív jövő kialakításában. Ebből a műből pont az hiányzik, ami egy sci-fi novellát vagy regényt maivá tesz, közel hoz a kortárs befogadóhoz: a személyes érintettség, és az is, ami értékessé teszi – a hős konfliktusa. A Trianon-küldetés érdekes szellemi játék, de tét nélküli. A regény ott ér véget, ahol el kellene kezdődnie.