Az akár hungarikumnak is nevezhető In memoriam Jacques Derrida konferencia – amelyet minden évben megrendeznek a dekonstrukció atyjának halála óta – legutóbbi ülésének ebédszünetében tanúja lehettem, ahogy a francia, portugál, olasz, angol és magyar professzorok ugyanarról az egyetemi tapasztalatról számoltak be: hallgatóik többsége élénk érdeklődést mutat azon témák iránt, amelyeket összefoglalóan „poszthumanistának” lehetne nevezni. A nemrég a témában megjelent, összefoglaló igényű mű, A poszthumanizmus változatai pedig – Jean-François Lyotard francia filozófus „posztmodern állapot” teorémájára utalva, amellyel az a XX. század utolsó két évtizedének társadalmi, ipari és kulturális viszonyait írta le – egyenesen poszthumán állapotról beszél. A kötet szerzői márpedig egyáltalán nem nyúltak mellé ezzel az analízisükkel, hiszen valóban a „poszthumán” ernyőfogalma alatt lehet egyesíteni azokat a kérdéseket, amelyek a 2010-es éveknek a mindennapjait ugyanúgy meghatározzák, ahogy az akadémiai kutatást: a klímaváltozástól a technológiai innovációkkal való lépéstartáson keresztül egészen az állatok jogaiig.

A három szerző által jegyzett monografikus kézikönyv alapvető kérdése, hogy miként lehetséges az emberközpontú gondolkodáson túljutni, célja pedig bemutatni azokat a filozófiai, irodalomelméleti és kultúratudományos irányzatokat, amelyek mindannyian, bár eltérő módokon, arra törekednek, hogy minél teljesebben tárják fel a humanista meghatározások, gondolatalakzatok és eljárásmódok XXI. századi érvényvesztettségét. A könyv felépítése ehhez igazodva először a „poszthumán” és a „poszthumanizmus” manapság használatos definícióit veszi számba – nemritkán történeti kitekintéssel – a terjedelmes bevezető fejezetben, majd az irányzatok közös témái kapnak benne egy-egy részt. Ilyenek a poszthumanizmusnak az emberről való gondolkodás történetébe való beilleszthetősége, az állat alakjának újdonsült népszerűsége a kultúratudományokban, vagy a kibernetika és az információelmélet beszivárgása a bölcseletbe. A didaxist erősíti, hogy néhány bekezdésenként a legfontosabb kulcsszót keretezve kiemelik a szerzők, így megnyílik annak a lehetősége is, hogy enciklopédikusan olvassuk az alapos összefoglalókat. Ugyanakkor, sajnos, gyakorta szembesülünk azzal, hogy a bevezetőben ismertnek tekintett fogalmak csak később kapnak magyarázatot (ilyen például az ágencia, a cselekvőképesség vagy a zōē, a tárgyak élete). Ráadásul csak néhány helyen szerepelnek a magyarra fordított terminusok eredeti alakjai (az „istenállati”-ságról ezért például csak Jacques Derrida filozófiájának jó ismerői fogják tudni, hogy az a „divinanimalité”-t rejti).

Ahogy a cím is jelzi, a monográfia igyekszik a lehető legtágabban és a megértés szándékával elemezni a poszthumán elméleteket, ami különösen örömteli vállalás, ha összevetjük a szintén mostanában napvilágot látott extrodæsia: Enciklopédiával, amely avantgárd mozgalmárságának hevében nagymértékben korlátozta a poszthumanista gondolkodást jellemző sokszínűséget. Ezért is nagyon indokolt, hogy a Poszthumanizmus változatai viszont jó pár lapot szentel a reduktivizmus veszélyeinek és tévútjainak. A monográfia jól láthatóan igyekszik végiggondolni a poszthumán alakzatának valamennyi aspektusát: az ember utáni állapotot ugyanúgy értelmezi apokaliptikus keretek között, mint ahogy rákérdez az időtapasztalat olyan formáira (ezt „xenotemporalitás”-nak nevezik a szerzők) az „utáni” szó kapcsán, amelyek az ember számára nem, de például egy számítógépnek már hozzáférhetők. A könyv szintén eltávolítja magától az emberközpontú szemléletet, amikor az életnek az ember számára első látásra idegen formáiról értekezik, hogy aztán a hibriditásról, a kevertségről bizonyítsa be, tulajdonképpen ez vált természetes állapotunkká (például a különféle protézisek vagy az állatvilágból vett szerveződési minták kapcsán). Ugyanilyen hangsúllyal tárgyalja a mű azokat az ágenciákat, amelyekkel az ember öntudatlanul is felruházódott (például a föld éghajlatának, biodiverzitásának, rétegeinek megváltoztatásával).

Ez utóbbi jelentősége a poszthumán diskurzusban azért sem alábecsülhető, mert míg a modernség a töredezett szubjektivitással fenntartotta a progresszív narratíva lehetőségét – vagyis annak reményét, hogy a nagy egész még helyreállítható, van erőnk a negatív folyamatok visszafordítására –, addig a poszthumanizmus az emberen túllépéssel magát a szubjektivitás létezését vonja kétségbe, és legfeljebb olyan ágenciákat rendel az emberhez, amelyekkel ugyanúgy rendelkezhetnek az állatok, a növények vagy akár a tárgyak is. A kötet a kompozíciójával is emellett érvel akkor, amikor a rovarok önszerveződéséről szóló részben kiemeli, hogy számos technikát átvettünk az állatvilágból, például a rajzást (hadászat) vagy a csoportintelligenciát (informatika). Majd az ezt követő, a kibernetikáról és a digitális technológiáról szóló fejezet történeti magyarázatai is azt sulykolják, hogy a mindennapjainkat meghatározó kütyük már kezdetben sem olyan rendszereken alapultak, amelyek bármikor is az emberi folyamatokról vettek volna mintát – hogy felhasználóbaráttá váltak, az már az utólagos dizájnmunka eredménye.

A monográfia megsüvegelendő teljesítménye, hogy szépen igazodik a poszthumán elméletek azon célkitűzéséhez, amely szerint nem megerősíteni kell a kulturálisan beágyazódott határvonalakat, hanem megmutatni azok illékonyságát, mesterségességét és az általuk elválasztott területek alapvető hibriditását. Amikor tehát a poszthumán esztétikáról olvasunk, a szerzők nem a rútat propagálják a széppel szemben, hanem olyan kísérleti területekről bizonyítják be, hogy közelebb járnak az emberben lévő saját idegenség feltárásához, mint a maradvánnyal, a kiiktathatatlannal dolgozó technofosszíliák.

Az élet új színre vihetőségeire koncentrálva az Alien-filmekből ismerős xenomorph válik ennek a művészetnek a központi figurájává: olyan idegenség, amely nem előzetesen megállapított – és ezért magunktól nem könnyedén eltávolítható – állatiasság. Ekképpen döbbent rá arra, hogy az ember sem egy befejezett projekt; mutációk eredménye, amelyek nem biztos, hogy lezárultak. A zárófejezet, amely a teória posztumusz fordulatát állítja a középpontba, ezért nagyon világosan kommunikálja, hogy a könyv tagadáson alapuló meghatározásai és a gyakran használt „utániság” miként rajzolja ki az ember végét. A poszthumanizmus változatai ugyanis más elgondolást közvetít az ember haláláról, mint tette azt a XX. század egyik leginnovatívabb és máig legrelevánsabb gondolkodója, Michel Foucault A szavak és a dolgok című könyvének végén. Míg Foucault-nál az ember vége egyet jelentett annak lehetőségével, hogy a történeti előfeltételek alakulásával az ember elvesztheti kiemelt helyét a tudás érvényben lévő alakzatai között, addig a poszthumán elméletek pontosan azt akarják bemutatni, hogy már akkor semmis az ember humanista elgondolása, amikor még érvényben van.

/Horváth Márk - Lovász Ádám - Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai - Ember, embertelen és ember utáni Prae, Budapest, 2019, 366 oldal/